Magyarországról tudósított a New York Times. Ezúttal nem a Horthy-szoborról és a növekvő antiszemitizmusról lesz szó. Ilyen riportot amerikai újságíró tollából régen nem olvashattunk.

Seth Kugel szerdán megjelent írására a HVG figyelt fel. A NYT riportere éppen úton volt Erdélyből Budapestre, amikor úgy döntött, lepattan a vonatról, és random belekóstol egy magyar kisváros hétköznapjaiba. Mr. Kugel a Békés megyei Mezőberényt nézte ki magának, és saját bevallása szerint voltak fenntartásai, miután a magyarokat (szemben a románokkal, mexikóiakkal, törökökkel és kínaiakkal, akiknél nagyon jól érezte magát) kimért és zárkózott népségnek ismerte. Aztán csalódott. Pozitívan.

Seth Kugel pár óra leforgása alatt belecsöppent a vidék Magyarországába, és megtapasztalta, milyen a helyi szeszfőzde, falumúzeum, római katolikus mise, még egy disznótorba is meginvitálták. A New York Times tudósítója gyermeki lelkesedéssel írja le találkozását a furcsa magyar betűkel, a féldolláros kakaós csigával és az embert próbáló körtepálinkával. Írásában nincs nyoma rosszindulatnak, görcsnek, vágyvezérelt gondolkodásnak, mint azt annyi rólunk szóló cikkben megszokhattuk. Ez az ember tényleg nem tett mást, mint eljött hozzánk, és leírta, amit itt látott, tapasztalt.

Rendkívüli dolog ez, ugyanis nagyon kevés ilyen írás születik rólunk, magyarokról. Annyira hozzászoktunk már a sugárban ránk zúdított mocskolódásokhoz, hogy ha idejön egy „neves újság” riportere, aki csak annyit tesz, hogy nem hazudik, alig akarunk hinni a szemünknek, és legszívesebben a lábát csókolgatnánk, mintha maga a megelevenedett Lord Rothermere volna. Szürreális az egész, de mindennél jobban jellemzi a hazai közhangulatot és a szabadnak hazudott média iránti bizalmi válságot.

Mi, magyarok kedves, vendégszerető emberek vagyunk, és ez a megállapítás fokozottan igaz a vidéki mikroközösségek világára. Nem igaz, hogy azt kívánjuk, dögöljön meg a szomszéd tehene, csak még magunkkal szemben is túl szigorúak vagyunk. Nem igaz, hogy üldözzük a kisebbségeket, helyette bemutatjuk a művészetüket a falumúzeumban (már persze, ha van mit).

Amit a New York Times újságírója látott, az csupán egy idilli állókép, ezt kár tagadni. Ha marad pár hetet, meglátja a dolgok árnyoldalát, a „kis nyugdíjból” kijövés keserű művészetét, a vírusként terjeszkedő bűnözést, az agyelszívást, az esténként kiüresedő utcákat. Magyarországon roham sebességben épül a roncstársadalom, és a sokszor felemlegetett „tradicionális értékeknek” vidéken sincs sok nyoma.

Mindezek ellenére – vagy pont ezek miatt – néha olyan jó néha megállni, és nem a problémákon feszülni, hanem élvezni azt, ami egyszerűen van. Amit még nem sodort el az ár, ami a miénk. Fütyülve a hazugságokra. Ledöfni a malacot, legurítani a pálinkát, elmenni a templomba.

A harsogó propagandát pedig hadd vigye a szél…

Havas Jon – jobbegyenes.blog.hu