Milyen sors vár a Székelyföldön élő (nagyrészt nem is székelyföldi) románokra, ha Maros, Kovászna és Hargita megyét összevonják egy adminisztratív egységbe? A kérdést az utóbbi hetekben sűrűn feltették a szolgálatos aggodalmaskodók, akik folyton határmódosításoktól tartanak (az eredeti határok képzete talán jobban beléjük vésődött, mint belénk, magyarokba?), és folyton a „kisebbségbe szorult” román honfitársaik sorsáért aggódnak.

A válasz egyértelmű: csak az történne velük, ami most is történik. Hogy egyértelműbb legyen a dolog, fel is sorolok példákat nehéz sorsukról. Köztudott, hogy a munkanélküliség a Székelyföldön (is) komoly probléma. Ennek ellenére az az érzésem, hogy minden magyar embernek már van munkahelye, talán több is, ezért folyton kell importálni még néhány hegyentúli atyafit is, hogy a munkavállalók létszámában való hiányt fedezni lehessen. Így egyre többször fordul elő velem, hogy boltban (a szupermarketekben követni kellene az arányokat), benzinkutaknál (itt nem is kell követni az arányokat, hiszen egyértelmű a helyzet) magyar köszönésemre románul felelnek a pénztárnál. Ez mintegy egyértelműsítő jelzés is, hogy ők nem fognak megszólalni magyarul, ha pedig tovább forszírozom, akkor az ellenségesség jeleivel szembesülhetek (illetve bekerülök én is a „románüldözők” táborába). Senkiben fel sem vetődik, hogy mondjuk ő, román elárusító, kellene ragaszkodjon, hogy velem anyanyelvemen beszéljen, én pedig udvariasságból románul beszéljek vele? Mivel az ember többnyire rohan, és a boltban is hamar akar végezni dolgával, nem teszi fel elégszer a kérdést sem magának, sem az ott dolgozó román nemzetiségű állampolgároknak, hogy nem tűnik ez nekik visszás helyzetnek?

A minap egy szép kertet láttam egy háromszéki falucskában: eladó. Már rég szeretnék vásárolni egy falusi telket, hát felhívom a számot. Románul válaszolnak (egyébként színmagyar falu), és elmondják, hogy ha komoly a szándék, akkor ők azonnal felutaznak Galacról, hogy intézzük a papírokat. Hát, gondoltam magamban, ezek sem rettegtek a magyar veszélytől, ha itt ingatlanba fektettek.

A napközi udvarán egy román szülővel társalogtunk: panaszkodik, hogy levonják fizetéséből az ötven százalékot kitevő lakbértámogatást (egyébként, mondja, ő moinești-i, és gépkocsivezető a tűzoltóságnál). Na, gondolom magamban, én sem vagyok tősgyökeres szeredai, de senki nem ajánlotta, hogy fizetné a lakbéremet. Aztán továbbgondolom: vajon nem találtak egy itteni magyar sofőrt, hogy „importálni” kellett? Az tény, hogy ebben az esetben sem működött a magyarveszély, hiszen az úriember szívesen jött, és nem is gondol hazaköltözésre.

A bíróságon közben még mindig nem sikerült elérni, hogy működjön a magyar nyelv használatának joga (aki pedig ragaszkodik hozzá, az hamar megbánja).

Veszélyesek vagyunk mi magyarok itt a Székelyföldön. Veszélyesen sokat megengedünk azoknak, akik közben elég sokat megtagadnak tőlünk.

Isán István Csongor – Hargita Népe