Az amerikai légierő jól megtanulta az európai tapasztalatokat. Ezek alapján hajtották végre 1944-45-ben Japán szisztematikus felperzselését.

 
A Japánt támadó amerikai XX. Légi Hadsereg parancsnoka, Curtis LeMay vezérőrnagy rájött arra, hogy a japán ipar nagyban függ a gyárak közelébe települt beszállítói hálózattól, melyek többsége fából, bambusznádból és papírból készült épületekben működött. Ezekben a sűrűn egymás mellé települt apró üzemekben hatalmas pusztítást okozhatnak a gyújtóbombák, így alapjaiban rendíthető meg a japán hadiipar – vélte LeMay. Felismerése nyomán új harcjárás bevezetéséről döntött. A nagy magasságból végzett nappali bombázások helyett éjszaka, alacsonyan repülve végrehajtott akciókra adott utasítást.

Ehhez két új fegyver állt rendelkezésére. Az egyik a világ akkori legkorszerűbb, legerősebb és legnagyobb hatósugarú hadászati bombázógépe, a Boeing B-29 „Superfortress”. A másik a Harvard Egyetem vegyésze, Louis Fieser által kifejlesztett, a DuPont által gyártott, hagyományos eszközökkel elolthatatlan gyújtóanyag, a napalm.

A XX. Légi Hadsereg 334 B-29-ese 1945. március 9-10-én, „Operation Meetinghouse” („Imaház Hadművelet”) fedőnév alatt Tokiót már az új harceljárásnak megfelelően, napalmbombákkal megrakodva bombázta hamuvá.

 
A támadás hatása még LeMay legmerészebb elképzeléseit is felülmúlta. A mindössze 2000 méter magasságból leszórt 1550 tonna gyújtóbomba okozta tüzek a szél hatására pusztító erejű tűzviharban egyesültek. Tokió ősi városmagja, a történelmi Edo örökre megsemmisült, 26 négyzetkilométer vált a földdel egyenlővé, Tokió épületeinek 40 százaléka, 267 ezer épület romba dőlt.

A különböző források 150.000 és 300.000 közé teszik a gigantikus máglyán elhamvadt áldozatok számát. A történészek szerint Drezda mellett ez volt a második világháború hagyományos robbanó és gyújtóeszközökkel végrehajtott legpusztítóbb légitámadása.

 

 

 

 

 

 

 
Forrás: webradio.hu
Fotók: ifun.ru

1355412480