A múlt héten hosszú kihagyás után végre eljutottam színházba. Mert végre van Budapesten a szó igazi, hagyományos értelmében vett színház, ahol nem a legkülönbözőbb identitás-zavarok aberrált kivetüléseit öntik a nézőre, hanem egyszerűen elmondanak egy történetet. A Nyirő József első nyomtatásban megjelent művén alapuló Jézusfaragó ember című előadás mélyen elgondolkodtató, hátborzongató, felemelő volt – és félházas…

Ez utóbbi tény pedig arra kell ösztönözzön bennünket, hogy végre őszintén, de igazán, kíméletlenül őszintén szembenézzünk néhány dologgal. Tükör elé álljunk, és vállaljuk azt, amit benne látunk. Akkor is, ha nem tetszik.

Igények és pofonok

Amikor az Új Színház vezetését átvette Dörner György és csapata, olyan ballibsi gajdolás vette kezdetét, amelyet a Lipót-meg az Erzsébetváros sokat tapasztalt falai sem hallottak még tán soha. Volt itt nácizás, antiszemitázás, fasisztázás – minden, ami csak a hisztimédia csövén kifért. Az elmúlt évtizedek egész bűzös, áporodott posványának – az úgynevezett “pesti művészvilágnak” – minden mocsárlakója egy emberként vartyogott fel, és követelte még a legelső bemutató előtt a “szélsőjobboldali direktor” távozását. Mert képtelenek elviselni, hogy az ő nagyoneurópai, nagyonszéles és nagyonbefogadó látókörükön túl is létezik világ. A mi világunk. Ők gyűlölik, ez nem jelent újdonságot. De mi vajon megbecsüljük?

Amikor az “antifasiszták” az Új Színház előtt őrjöngtek, több ezer magyar ember érezte úgy, hogy kötelessége odamenni, és megmutatni, hogy ez a maroknyi hisztériás kisebbség nem egyenlő a magyar, de még a fővárosi közvéleménnyel sem. Jól tették. Nyirő József újratemetésének megakadályozása ellen rengetegen tiltakoztak a legkülönfélébb internetes és sajtófórumokon. Tízezrek osztották meg a Facebook-on a székely apostol fényképét, vagy egy-egy sorát, szolidaritást vállalva a haló porában is űzött íróval. Jól tették.

És mégis, amikor az Új Színház jóvoltából hosszú évtizedek után először mutatnak be Budapesten Nyirő darabot – akkor a nézőtér csaknem fele üresen marad. Tudom, sokaknak elérhetetlen luxus manapság a teátrum. De tegyük szívünkre a kezünket: hát tényleg nincs pár száz ember abból a sok ezerből, akinek van 2600 forintja erre? Sem a – teljes joggal – piedesztálra emelt, a harcosan védett írózseni, sem az olyannyira várt fővárosi valóban nemzeti színház nem éri meg egy könnyű esti sörözés árát? Nem, ez nem pénz kérdése – hanem igényé.

Ha csak egyedi eset volna, ha nem látnám e rettenetes szellemi-lelki restség jeleit nap, mint nap a nemzeti oldalon, becsszóra nem pazarolnám a karaktert erre az ügyre. De látom. És a magamfajta billentyűzetkoptató embernek csak egyetlen alibije lehet arra, hogy egyszerű földi halandóként véleményt, sőt ítéletet mondjon ama “másik oldal” felett – ha a sajátjaival szemben sem helyezi lejjebb a mércét.

Alföldi Róberték színpadra rémálmodott perverzióit többnyire az a sokat emlegetett “liberális szürkeállomány” sem érti. De azért rendre megveszik a jegyet a Nemzetibe, ahol majd\’ minden előadás telt házzal megy. Mert nekik a saját mocskukra is van igényük – nekünk meg a saját értékeinkre sincsen.

Favágók és faültetők

Jómagam ismerek nem egy tehetséges írót, költőt, vagy zenészt, akik mélységesen hívők, mélységesen magyarok – és mélységesen le vannak szarva. A sajátjaik által. Mert, ami nem direkt politikai üzenet, ami nem tiltakozás, vagy harci riadó, arra már süketek lettünk. Sokan közülünk már nem is képesek megmozdulni valamiért – csak valami ellen. Évtizedek óta tartó hátratettségünk, kiszorítottságunk, legalapvetőbb értékeink napi rutinban zajló leköpése közepette mintha elfelejtettünk volna örülni, annak, ami egyszerűen csak szép – és a miénk.

Márpedig, bármilyen jogos is az indulat, a sértettség és felháborodottság állandó létállapotába meredve, dühtől remegő ajkakkal, ökölbe szorult kézzel nem lehet új Magyarországot építeni. Vagy még inkább: visszatalálni ahhoz a régihez, ahol még minden nagyjából a helyén volt.

Eleged van abból, hogy a magyarságot gyalázó senkiházi percemberkék egymást dicsérik zsenivé ország-világ előtt? Mielőtt – amúgy nagyon helyesen – földhöz vágsz egy Kertész-, vagy Esterházy-kötetet, végy a kezedbe egy Wass Albertet, egy Nyirőt, egy Szabó Dezsőt, vagy egy Herczeg Ferencet! És tanuld meg tőlük, mit vesztettünk el, mit vettek el tőlünk a kertészek és esterházyk. Hányingered van a pesti flaszter félművelt, de mindent tudó romkocsma-lakóitól? Mielőtt elküldöd a francba őket, menj el Csíkkarcfalvába, Gömörbe, Kárpátaljára, vagy az Őrségbe, és nézz bele az ott élők szemébe! Az ő tekintetükben talált fény csillogjon a te szemedben is, amikor a pofájába nevetsz egy ilyen nagykörúti polihisztornak.

Forradalmat akarsz? Igazad van. De ennek a lelkekben kell először kezdődnie. Mert amíg a fejekben és a szívekben nem áll össze az a régi-új világ, amiért érdemes küzdeni, addig minden nekigyürkőzésünk csak próbálkozás, addig minden akarásunk csak zsibbad vágy marad. Hiába fogjuk le a fejszés kezet, ha a kidöntött fa helyére nem ültetünk új csemetét. Valami ellen lehet harcolni egy életen át – de élni csak valamiért érdemes. És, aki tudja miért küzd – az már győzött is…

Balogh Gábor – jobbegyenes.blog.hu

1352260200