Magyar nyelvű sajtónk – főleg az utóbbi időben – sokat foglalkozott azzal a szomorú s egyben tarthatatlan ténnyel, hogy Dél-Szlovákia magyarlakta településein egyre-másra tűnnek el – esetleg soha meg sem jelentek – a magyar nyelvű feliratok.
 

Lapjaink, értelmiségünk felelősen gondolkodó része figyelmeztetően hangsúlyozza, hogy magyar nemzeti közösségünk a nyelvében él, ezért – hűtlenné válva e megtartó nyelvhez – vele együtt meg is hal, beleolvad egy másik nyelv és nép tengerébe. Továbbá az is elhangzott, hogy mostohán bánva anyanyelvünkkel meghamisítjuk az általunk lakott falvak és városok etnikai és etikai arculatát; az egynyelvű feliratokkal elidegenítjük saját magunkat a környezetünktől; egy olyan település, mint például Dunaszerdahely, a felvidéki magyarság fellegvára, 80%-ban csak szlovák nyelven hirdeti élelmiszerét, bútorát, autómosóját, fagylaltját, szolgáltatásait, holott a város polgárainak nemzetiségi aránya éppen a fordítottja és így tovább, és így tovább. Falra hányt borsó!

A magyarok lakta településeinken az egynyelvű, szlovák feliratok azóta is szaporodnak, nem is tudatosítva, hogy ezzel egyrészt önmagunkat degradáljuk másodrendű állampolgárokká, másrészt – szlovák részről – mindez tiszteletlenség a magyar nemzetiségű polgárokkal szemben; de beszélhetünk az önbecsülés, a kulturáltság hiányáról is, továbbá fennhéjázó, kultúrfölényt fitogtató sznobizmusról („lélekszámban ugyan ti vagytok többen, mégis ti vagytok a kevesebbek"), az erősebbhez, a hatalomhoz való odasimulásról, szolgalelkűségről, kishitűségről, közönyről, társadalmi frusztrációról, a negatív példák elharapózásáról.

Igaza volt Hofi Gézának, mikor kijelentette: „A veréb dögöljön meg magától." Vagyis gyávaságunk, otromba önfeladásunk, érdektelenségünk szép lassan – halotti csendben – eltüntet, eltakarít bennünket – a legutóbbi népszámlálás szerint naponta 17 szlovákiai magyart!

Méghozzá – az alábbi példa tanúsága szerint – az Úr segítségével (is). Ehhez már meg is kezdte a szolgáltatásait Domine (Úr) néven a Dunaszerdahely központjában, a Vámbéry téren nemrég megnyílt POHREBNÉ SLUŽBY: óriás teret uraló, kizárólag szlovák nyelvű felirattal hirdetve magát. Na meg azt, hogy a járás egész területén, a nap minden órájában biztosítja a halottszállítást a csak szlovák nyelvű szövegekkel elborított, „speciálisan kialakított halottszállító járművel", hogy „a halott utolsó útja valóban méltó legyen az elhunyt emlékéhez" – olvashatjuk a szolgáltató magyar nyelvű hirdetését a Remény című katolikus hetilapban.

Lám, lám, már végső tiszteletadásunkat, temetésünket is kizárólag a POHREBNÉ SLUŽBY végzi – a magyar nemzetiségű elhunythoz „méltóan", azaz hát méltatlanul. Ha csak föl nem támadunk tetszhalálunkból, hogy megkérjük e „szolgáltatót": a magyar nemzetiségű halottjaink – na meg az élők – iránti tiszteletből külső megjelenésében is méltóan, kétnyelvűen kínálja szolgáltatásait egy 80%-ban magyarok lakta városban.
Hiszen a törvény kimondja: „A Szlovák Köztársaság azon polgárát, aki nemzeti kisebbséghez tartozó személy, megilleti az a jog, hogy az államnyelven kívül a nemzeti kisebbség nyelvét használja."

Kulcsár Ferenc