A minap Kassán jártam és az északi vasútvonalon jött haza a vonatunk. Én pedig néztem a tájat, és a vonatállomások szlovák neveit, magyar megfelelőjüket pedig a googlemaps segítségével fedeztem fel, ismertem meg. Sároskőszeg, Margitfalva, Igló, Poprád, Csorba, Liptószentmiklós, Rózsahegy, Králován, Ruttka, Zsolna, Vágbeszterce, Puhó, Hőlak, Trencsén, Vágújhely, Pöstyén, Újvároska, Nagyszombat, Pozsonyszöllős, Pozsony – vonatállomás.

Felvidéki városaink III.: Eperjes - Mandiner blog
Minden egyes településre rákerestem a neten, beleolvastam a történetükbe, elolvastam, hogy mit ír az adott helyről Vályi András és Fényes Elek, s figyeltem, hogy a történelem során hogyan változtak meg helységek nevei.

A kedves olvasó most – elképzeléseim szerint – bepötyögi a böngészőjébe a felsorolt magyar neveket és rájuk keres, mert biztos vagyok benne, hogy lesz olyan az említett települések közül, melyről még biztosan nem hallott. Bevallom, egy két település magyar nevét – például Margitfalva, Ruttka, Hőlak –, én sem ismertem. Igaz, két szlovákot sem, de most nem ez a lényeg. Sokan közülünk sok városról tudja, hogy létezik, még érződik az alapsuli földrajzórák hatása, Nemšová – üveggyár, Partizánské – cipőgyár, Stupava – konzervgyár, jelenleg csak ezek ugranak hirtelen be, de a lényeg, hogy általában hallottuk a felvidéki városok neveit, tudjuk, hogy léteznek, néha hozzá is tudunk kapcsolni ezt azt, sőt egyes helyeken jártunk is. De ha azt írnám, hogy Nemsó – üveggyár, Simony – cipőgyár, Stomfa – konzervgyár, akkor kíváncsi vagyok, hányan mernék azt mondani, hogy én mind a három település magyar nevét ismertem. Sőt tízből hatan biztosan húznák a szájukat, „ízetlenkedésnek” vennék a magyar név használatát, erőltetettnek, esetleg nevetségesnek gondolnák. Megkérdeznék, hogy miért használom így a szlovák városok neveit, és még valószínűleg kioktatnának engem nyelvhasználatból, hogy ha így fogom mondani, akkor tízből tíz ember nem fogja tudni, hogy melyik városról van szó. S ebben sajnos nem lennének messze az igazságtól.

De miért van az, hogy az elmúlt hetven évben ennyire megszoktuk, hogy Szlovákiában szlovák városneveket használunk, annak ellenére, hogy azok nem kis részét csak a csehszlovák hivatalnokok találták ki a hasukra csapva. Miért van az, hogy ma magyarként egymás közt szégyenkezünk, valami belső görcs tör ránk, ha magyarként egy magyar barátunk mondjuk Máriatölgyes – DAC meccsről, vagy rózsahegyi egyetemről beszél, esetleg ha Tátralomnic mellé megy síelni?

Gondoljunk csak bele: Szlovákia 1938 és ´45-között létezett és 1993-tól létezik újra. A magyar és szlovák történészek között komoly viták vannak arról, hogy mikortól és milyen értelemben beszélhetünk szlovákokról. Azt lehet mondani, hogy a szlovákság etnikai egységesülése, azaz integrációja a 16. század végére ment végbe, de a mai szlovák identitástól jelentősen eltért abban, hogy premodern jellegű volt, azaz a magyar állam iránti lojalitás jellemezte. Ennek ellenére kultúrájukat, városaik neveit még ebben a magyar állam iránt érzett lojális identitásukban sem adták fel. Akkor mi felvidéki magyarok miért nem vagyunk képesek egy kicsit erélyesebben, következetesebben eljárni településeink névhasználata ügyében?

Vegyünk Simony példáját. „A települést 1260-ban “Symoni” alakban említi először írásos forrás. 1324-ben a helyi nemes Simonyi család birtoka. (…) A várost 1944. augusztus 29-én elfoglalták a partizánok. A munkások harcoló egységeket alakítva szeptember 3. és 7. között felvették a harcot a német csapatokkal. A várost végül a Vörös Hadsereg szabadította fel, de a partizánok emlékére a település 1949-ben a Partizánske, azaz Partizánváros nevet kapta.” Bizony, a szovjet hadsereg sikere miatt dobták el a 700 évig használt Simony nevet. Mert a kommunizmusban ezt meg lehetett tenni. Most pedig emiatt a felvidéki magyarok 90 százaléka nem is ismeri a Simony nevet. Helyes ez? Aligha.

De sok-sok példát említhetnénk. A baj viszont nem az, hogy a szlovák név nem mindig megfelelő, hanem az, hogy magyarként nem a magyar megfelelőt használjuk. Pedig a probléma nagyon egyszerű. Az alapiskolában a magyar neveket is kéne tanítani a földrajzkönyvekben, de ami még fontosabb, tudatosan kéne a felvidéki magyaroknak arra figyelniük, hogy minél több település magyar nevét is megismerjék, és ezután pedig arra, hogy használják is.

Sokan mondhatják, hogy miért használják a magyar nevet, hisz a szlovák verzió elfogadottabb és egyszerűbb. Akkor viszont miért használja a többség Pozsonyt és miért nem a Bratislavát? Vagy miért nem Košicét? S itt még az az érv sem jó, hogy a magyar városok neveit általában magyarul használjuk. Mert hát sajnos a szomorú igazság az, hogy bár Pozsonyban 16 000 magyar élt a 2001-es népszámlálások szerint, ez a város lakosságának csak a 3,8 százalékát tette ki – Kassán kb. 8000 magyar él és ez szintén a 3,8 százalék – , s így a lakosság szempontjából ezek a városok már nem nevezhetők magyar városoknak (történelmileg természetesen mindig is azok maradnak!).

Még egy példát engedjen meg a Kedves Olvasó! Tíz éve járok ki Dél-Tirolba, minden nyáron, egy Bozentől (Bolzano) melletti kis falucskába. Az ottaniak vérig vannak sértve, ha véletlenül nem az adott település német nevét használom. Pedig annak ellenére, hogy Dél-Tirolban autonómia van, kimondottan sok városban és faluban van 20% alatt a dél-tiroliak aránya az olaszokkal szemben. De ez az ottani német ajkú lakosságnak természetes és természetes is volt mindig. Akkor is kiálltak magukért, amikor az olasz hatóságok a 60-as hetvenes években durván beavatkoztak és a dél-tiroliak életébe.

„Kiművelt emberfőket” – mondta egykor a legnagyobb magyar, aki sokáig nem is beszélt jól magyarul. Ne hagyjuk veszni őseink örökségét, anyanyelvünket és településeink neveit. Fontos a mindennapi kenyér előteremtése, de gondolnunk kell az unokákra és dédunokákra is. Nem veszthetjük el 70 év alatt mindazt, amit őseink 1000 évig őriztek számunkra.
Ez a helyes út, ki kell állnunk magunkért, mert saját magunkat csak saját magunk menthetjük meg. Nem az államra vagy az amúgy is hanyatló Európára kell várnunk, rájuk nem várhatunk, mert késő lesz. Itt az ideje, hogy lassan magunkhoz térjünk!

Méry János – Felvidék.ma