Lehet bármilyen vonatkozású és nemzeti ünnep, román vagy magyar egyre megy az, valaki, vagy valakik mindig alkalmas pillanatnak vélik, hogy finomul vagy durván, de belecsípjenek az erdélyi magyarság fenekébe.

Azért, hogy ne legyen nyugodt a magyar percet sem, érezze, hogy éber szemek figyelik, suhogjon a feje fölött a korbács, ha kell bőrébe, hasítson, hogy féljen, rettegjen akkor is, ha nem ad okot a megtorlásra, mert csak így ajánlatos bánni velük. („Să se ştie de frică!") Rettegjen minket!

Sokat gondolkodtam azon, honnan eredhet ez, az otromba praktika, talán fanariota örökség?

„Nincs rosszabb a világon, mint gyáva, tehetetlen ember igáslova lenni – tartja egy székely közmondás." Mert a gyáva, tehetetlen ember pánikrohamában a legkegyetlenebb.

Mircea Duşa szerint „a román zászlónak Székelyföldön is otthon kell lennie”. Íme a román zászló napján Mircea Duşa mint egy nemzeti hős megvédi a román zászló becsületét, mert lévén nagy veszélyben Székelyföld ellenséges területén!

Egyben burkolt célzás arra, hogy a szóban forgó nemzeti jelképet kötelesek lennénk elfogadni, magunkévá tenni vagy tiszta szívből szeretni. Habár Duşa úr az erdélyi magyarság szakértője, bátorkodom én magam röviden jellemezni a román nemzeti lobogó és a székelység viszonyát: mi a román zászlót megtűrjük, a béke érdekében kényszerből tiszteljük, de mint az önök ellenségei (az önök verziója szerint) nem érezzük magunkénak.

De toleranciánkkal még így is jóval önök fölött állunk! Mert megtűrik-e önök a mi székely zászlónkat, legalább annyira, mint mi az önökét? Tisztelik-e nemzeti szimbólumainkat, bár annyira mint mi? Hogy lehet ön az erdélyi magyarság szakértője, amikor nem is ismer bennünket? Ön közöttünk élt bizonyos ideig de nem velünk, mert ha ismerne tudná, hogy befogadó türelmes emberek vagyunk, egy bizonyos pontig! Az önök őseit befogadtuk, de nemzeti szimbólumaikat nem bírjuk befogadni. A sajátunkat viszont szívünkben hordozzuk, és ezek között van a zászlónk is.

A székely és magyar zászló tehát a szívünkben van otthon, és ezért nem lehet az a román trikolór otthona is. És ezért is nincs „otthon” Székelyföldön a román zászló, mert mi más nemzet vagyunk, azok, akik önöket befogadták! Önök pedig, hálájuk jeléül másodrangú állampolgárként, ami még rosszabb ellenségként kezelnek.

Minket nemzeti ünnepeink megünneplésére nem a töltött káposzta, fasírt, tokány és babfőzelék csábít, hanem fejlett nemzeti öntudatunk belső ösztöne hajt, amivel önök még jelenleg nem rendelkeznek. Most próbálják mesterségesen beültetni a románokba.

Ez a magyarázata annak, hogy minden évben változatlanul óvakodnak nemzeti ünnepeinktől, mert az említett érzelmek és tolerancia hiányában nem bírnak minket megérteni. Ehhez önök fel kell nőjenek, és nem vonom kétségbe, hogy idővel fel is fognak nőni. Önöknek is át kell élniük egy fejlődési szakaszt sok-sok csalódással, fájdalommal, küzdelemmel és az egymásra találás örömével, valamint saját valódi történelmük ismeretével.

Ha csak az önök számára jelent a román zászló „szuverenitást, függetlenséget és teljes Romániát”, akkor számunkra mit jelenthet? Már csak a logika szerint is szétdaraboltságot, elnyomást, függőséget és másodrendűséget jelent, és ezért is nem lehet otthon az önök lobogója a székelység szívében!

A miniszter úr gyergyótölgyesi beszéde szerint – amelyet én a magyarok elleni meggondolatlan támadásnak és a velünk élő románok hergelésének minősítek – „a román hatóságoknak, civil szervezeteknek és iskoláknak is sokat kell még tenniük a nemzeti szimbólumok iránti tisztelet elmélyítéséért!”

Itt én először is kizárnám az erőszakot, másod sorban pedig a kölcsönösséget is elvárnám. Különben olyan lenne a módszer, amilyent első Frigyes-Vilmos porosz király alkalmazott az alattvalóin, amikor is saját kezűleg vert végig az elmaradhatatlan nádpálcájával hátukon, közben így ordítozott:
– Szeressetek, parancsolom, hogy szeressetek, mert én vagyok a ti uralkodótok!

Lehet, hogy nem az én logikám szerint értelmezte a mondottakat, de igazat adok a miniszter úrnak. Ahhoz, hogy kapjunk valamit, előbb adnunk is kel: először is meg kell szüntetni a gyűlölet és az egymás iránti bizalmatlanság forrását, amely nagyobb részt a rosszul értelmezett, félremagyarázott, és legtöbb esetben tudatosan meghamisított történelem terjesztéséből fakad. A román népet informálni kell a történelmi időkben oly sokszor létkérdéssé vált román-magyar egymásra-utaltságáról, ami valószínűleg az elkövetkezendő időkben is fenn fog állni.

Romániának beláthatatlan és pótolhatatlan veszteségei származtak abból a sajnálatos esetből is, ahogy a szászokat eladták a kommunizmus éveiben, mint a barmokat. Majdnem végzetes késéssel fedezték fel a német-szász civilizáció és infrastruktúra lélegzetelállító szépségét, turistacsalogató különlegességét, és most kétségbeesetten, fűhöz-fához kapkodva próbálják megmenteni azt, mint az „ősrégi román kultúra emlékét!” A valós történelem megvilágításában minden túlzás nélkül el lehet gondolkodni azon, hogy a magyarok és a székelyek feltételezett hiányával talán ma nem is volna román nemzet, aki a trikolórt büszkén hordozza.

Egy ilyen forrás az is, ahogy Selejan-püspök úr lépten-nyomon megszegi a kereszténység második törvényét, amely így hangzik: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”

Püspök úr, az Isten előtt minden ember egyforma, nincs magyar, vagy román, mert mi mindannyian a gyermekei vagyunk. Ezt ön nagyon jól tudja, mivel egy bibliát olvasunk. Miért gyűlöli ön a magyart, miért vét a törvény ellen? És miért viszi bűnbe a híveit is azzal, hogy gyűlöletet sugall nekik a magyarok ellen? Esténként milyen lelkiismerettel hajtja álomra fejét? Ne tőlünk féljen, hanem a Jóistentől, minket ki tud játszani de Őt nem, és a számonkérés pillanata bármikor bekövetkezhet! Gondolja, hogy a túlvilágon majd megveregetik a vállát, amiért két nemzetet összeugrasztott? Tegye ön azt, amire papi palástja kötelezi, lépjen Krisztus Urunk nyomdokába, hirdesse az igét, a szeretetet, a megbocsátást, az eljövendő örök életet, segítsen a rászorultakon. Gyógyítsa meg a lelkibetegeket, adja át nekik a szentlelket, úgy ahogy Krisztus mondta: „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!”

Mi bizakodó emberek vagyunk, azt gondoljuk, hogy egymás kölcsönös elismerésével és elfogadásával többre mennénk, mint az állandó, véget nem érő háborúskodással. Ha béke lesz, megnyugvás és kölcsönös tisztelet, talán a román lobogó is itthon tudna lenni Hargita és Kovászna megyében, mert ha szívünkben nincs is hely számára de, van itt terület elég, és mi elférnénk tőle. Ne akarjanak az urak mindenképpen békétlenséget és háborút, mert ez mindkét fél számára veszteség lenne, csupán arányaikban különböznének.

Sebők Mihály – erdely.ma