„Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges” – mondta hajdanán Deák Ferenc. A gondolat, azt hiszem, örökérvényű, és nekünk, magyaroknak intelemként mindig a szemünk előtt kell, hogy lebegjenek ezek a szavak, ha a nemzet sorsáról elmélkedünk. Persze mindig lesznek közöttünk olyanok is, akik nem ezen elvek mentén haladnak, akik pillanatnyi, vélt, vagy valós politikai érdekektől, idegenszívűségtől vagy egyszerűen tudatlanságtól vezérelve másképp gondolkodnak.

Az elmúlt években megtapasztalhattuk azt, hogy mit eredményez, ha ez utóbbiak irányítják az országot. Az elvtársak regnálása alatt jól látszott, hogy hová vezet a magukfajták megalkuvó politizálása, a magyar érdekek semmibevétele, az álszent módon „jószomszédi együttműködésnek” hívott hazaáruló külpolitika. Ha pedig visszatekintünk a tavalyi választások óta eltelt több mint egy évre, akkor persze hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy nem történtek változások, hogy nem lettek támogatható törekvések és jóirányú hangsúlyeltolódások, de azért az talán kijelenthető, hogy lényegi előrelépés nem történt.

Természetesen nem azt mondom, hogy a narancsos kormányzatnak egy év alatt meg kellett volna oldania az összes fennálló problémát, de azt hiszem, az minimumként elvárható lenne, hogy mára legalább a külképviseleteken kitakarítják a szemetet, hogy az ország számára kiemelten fontos nagykövetségek éléről eltávolítják azokat, akik sok mindent képviselnek, csak a magyar nemzeti érdekeket nem.

Azonban a nagy forradalmi hevületben ez valahogy elmaradt. Így aztán a napokban megtörtént, hogy Füzes Oszkár, a romániai magyar nagykövet azt találta nyilatkozni az egyik román hírportálnak, hogy „húszezer magyarországi idiótát leszámítva, senki sem gondol arra, hogy visszavehetjük Erdélyt vagy Erdély egy részét”. És hogy ne legyen senkinek kétsége afelől, hogy egészen pontosan mire is gondol, még hozzátette: „a két ország között hétszáz évig nem volt baráti viszony, a magyaroknak nagyon-nagyon nehéz volt elismerni, hogy elveszítették az Erdélyért folyó harcot, de tudomásul vették ezt.

Magyarország pedig már százszor elismerte, hogy nincs többé területi követelése. Az pedig egy rossz vicc, hogy a romániai magyarok elszakíthatnák az ország egy részét. E közösség tagjai lojálisak Románia iránt. Ez az ő országuk, hazájuk, és ehhez lojálisak.”

Amikor először olvastam a hírt, azt hittem, hogy véletlenül elírták a nyilatkozó nevét, hogy ezeket az elképesztő és gyalázatos gondolatokat valamelyik román politikus mondta bele a mikrofonokba. De nem. Nincs tévedés, nincs elírás. Ezek a bukaresti ”magyar” nagykövet szavai.

Vajon hogy lehet az, hogy ez az alak képviseli, képviselheti Magyarországot?

Vajon hogy lehet az, hogy a Gyurcsány-érában kinevezett Füzes Oszkár, aki a moszkvai egyetem diplomácia karán, az 1970-es évek végén szívta magába a ”tudást”, és aki a kinevezése előtt közel 30 évig a Népszabadság munkatársa volt, még mindig ebben a pozícióban lehet?

És vajon meddig még? Vagy tényleg ez a hivatalos kormányzati álláspont?

Mondjuk, az sem lenne meglepő. Főleg, ha még emlékszünk Schmitt Pál múlt év végi bukaresti megnyilatkozására, amikor kijelentette: „arra biztatom a romániai magyar közösség tagjait, hogy elsősorban jó állampolgárként tartsák tiszteletben a szabályokat, gyermekeiket neveljék rendre, legyenek jó adófizető polgárok, és ezek alapján várhatják el az őket megillető kisebbségi jogokat.”

Nem kétséges, a két nyilatkozat egybecseng. A köztársasági elnök néhány hónapja azt üzeni az erdélyi magyaroknak, hogy legyenek jó románok, a nagykövet pedig a napokban leidiótázza azokat, akik nem fogadják el azt, hogy 91 év nem írhat felül ezer évet.

A nemzet érdekében cselekszünk – hirdeti OV kormánya lépten-nyomon, de ezek után ismét adódik a kérdés: mégis, melyikében?

Forrás: Radical Puzzle blog