Egy jelenlegi friss román kormányprogram hatására írom ezt a cikket. Ugyanis az újdonsültek máris a minőségi oktatás, a nevelés kárára tevékenykednek, ha pedagógus csökkentésben gondolkoznak. Mert mit hozhat egy ilyen rendelet mást, mint kisebb települések, kisebbségben lévő gyermekeinek még szorosabb, még drasztikusabb összevonását egy-két osztályba?

Mióta e lapnál dolgozom, szerencsém volt több szilágysági iskolában járni; talán többet mint egy szakmabelinek is. Talán többet is láttam, mint egy tanfelügyelő, mert más szemmel néztem és más szívvel éreztem.

Sajnos olyan iskolákban is megfordultam, ahol márcsak egy-egy magyar tagozatos elemi osztály működik. Tudom: nem a kormány, nem a tanfelügyelőség hibás azért, hogy így megcsappantunk. De abban igen, hogy ezek a kisiskolások mennyire elveszettnek érzik magukat, többségben élő társaik között.

Aki egy ilyen összevont osztályt lát, miniatürnyi, már-már kamrába illő terembe beszuszakolva, látogatóként is úgy érzi magát, mintha fuldokolna. Akkor meg, hogyan érezhetik magukat ezek a gyerekek, így félretetten az iskola legkisebbik termében?

Talán még órán, a tanítőnéni óvó szárnyai alatt kelemesebben telnek el a percek, az órák. De jönnek a szünetek, amikor, hogy el ne sodorja őket a nagy nemzeti tömegben futkározó, neveletlen többségi iskolás, összebújnak, mint báránykák az akol egyik sarkában. Ki merne ilyenkor magyarul beszélni, énekelni, fogócskázni?

Higgyék el, csak látni kell a sok kis riadt tekintetet, a jól neveltség otthonról hozott visszafogottságát, bátortalanságát és máris rájön a felnőtt, hogy mennyi szomorúság és félelem lehet lelkükben. Csak öt percet láttam egy hasonló szünetből, mialatt egyiknek elvették szendvicsét, a másikat elbotlasztották és úgy éreztem, mintha ellenséges századok történelme kegyetlenkedne velük. Úgy éreztem, mintha még velem szemben is szemtelenség történt volna, mely úgy hatott rám, mint felém tartó toronymagas felkiáltójel. És ebben a jelben figyelmeztetés, fenyegetés ágaskodott egész töpörödött nemzetünk felé.

Mert ezek a gyerekek már úgy indulnak neki az életnek, amint azt az iskolai szünetekben s rendezvényeken megtapasztalják: mindig hátul s mindig a félelemtől összebújva.

Pedig a tanítónéni az iskola legszebb és legkedvesebb termévé alakította át a szobácskát: az ablakban virágok, a falakon razjok, kézimunkák, a sarokba szorult katedrán szép kis terítő és csöppnyi váza. Még külön kézmosásra is berendezett gyerekeinek egy kis sarkot, mosdótállal, törölközővel. Ő maga rakta a tüzet is az apró kályhába, hogy ne fázzanak télen; s a duruzsoló tűz mellett megnyugtató érzés volt együtt tanulni, rajzolni, énekelni.

Az osztály háromnegyede gyönyörűen rajzolt és fogalmazott s így történt, hogy többször is díjakat nyertek újságunk pályázatain. Mindenki örült, még az igazgatónő is velük büszkélkedett egy mosoly erejéig, mivel egyedüliek voltak iskola szinten hasonló megmérettetésen. De ne mondjam, hogy a helyben berendezett hagyományőrző múzeumuk legtöbb tárgyát, ez a néhány magyar kisiskolás gyűjtötte össze. Talán azért, mert őseik voltak itt egykoron az elsők, és mert a legnagyobb tisztelettel őrizték hagyományaikat? Talán nekik volt a legrégibb padlásuk, pincéjük, melyekben ezek az időtálló holmik megbújhattak?

Nem könnyű egy szem pedagógusnak lenni a nagy idegen és ármánykodó többségben. Ne mondja senki, hogy nem lenne jobb egy hasonló nyelvet beszélő munkatárssal legalább két csengetés között elbeszélgetni!

Láttam, amit láttam: irigységet, lekicsinylést, gúnyolódást a többségi tanárikar szemében. „Ugyan, ezek a kis senkik nyernek díjakat?!” Sőt, egyikük rosszalóan meg is kérdezte, hogy miért nem román nyelvű könyvet vittem jutalomként? Mi ez, ha nem felsőfokúan iskolázott oktatási szemtelenség?! Vagy talán ennyire nyílt meg gondolkodásuk, látásmódjuk az európai levegőn?

Hallottam, hogy így osztogatják „maguk között” az érdemfizetéseket, a jutalomkönyveket, a kirándulásokat is: akik kevesen vannak, kevesebbet kapnak vagy egyáltalán semmit.

És persze, hogy minden össznemzeti sérelemért az az egy szem pedagógus bűnhődik és felel, mint a kisebbség jelenlévő képviselője. De ő a hibás a határon túli, és belüli viszonyok kialakulásáért is, mint abban a bizonyos nyuszika-viccben: baj, ha hord sapkát a nyúl, ha nem az is.

Azoban, ha munkáról van szó, úgynevezett és szépen fogalmazott extra-kulikuláris vagy iskolánkívüli tevékenységről – dolgozzon a jámbor magyar tanító. Pedig a kisebbség által begyűjtött pontok az iskola átlagának szólnak s annak nívóját emelik.

Képzeljék el, ebben az említett iskolában sehol nem láttam egy faliújságot, egy dicsekvő-táblát, egyetlen, pályázaton nyert munkát sem. Csupán abban a bizonyos, általam megdicsért liliputi osztályban.

A sors jelen esetben is fintorog, mivel a hosszú iskolaépület valamikor egy magyar helybéli földesúré volt.

Így hát mit igérhetnek mást a kisebbségi összevont osztályok… mást, mint összevont, szomorú tekintetet, apró öklökbe és szívekbe felgyűlt elnyomást.

Keresztes Piroska – Árkád.ro