Az elmúlt napok politikai slágertémája a ballib zombihadsereg összeállása mellett Orbán és Putyin Paks ügyében nyélbe ütött megállapodása. Huszonnégy óra alatt tízmillió szövetségi kapitány és politológus után a tízmillió energetikai szakértő és közgazdász országává is váltunk. Mindenkinek véleménye van az ügyről, és szükségesnek is érzi, hogy ezt megossza a világgal. Úgy döntöttem, ebből a buliból én sem maradhatok ki.

Az első kérdés, ami mindannyiunkban felmerül: jó-ez nekünk? Nos, a jelenleg rendelkezésre álló információkat Polgárjenő legendás mémmé váló haverjának aranyköpésével lehet összefoglalni: kizárt dolog, mert nem tudom. Egyelőre két dolog biztos: 1. Magyarország energiaellátása a következő hatvan-hetven évre nagyjából biztosítva lesz. 2. Megint kurva sok hitelt vettünk fel.

A helyzet a következő: ma hazánk villamos energia igénye atomenergia nélkül nem elégíthető ki. Egy darab atomerőművünk van Paks mellett, ez biztosítja a szükséglet nagyjából 40 százalékát. A jelenleg működő blokkokat legkésőbb 15 múlva be kell zárni. Tehát ennyi időnk van arra, hogy kitaláljunk valamit. A következő lehetőségek közül választhatunk:

a) Drasztikusan csökkentjük az ország energiaigényét. Vagyis kidobjuk a mikrót a konyhából, kitépjük a falból a légkondit, és naponta legfeljebb két órát töltünk számítógép előtt. Meggyőződéses konzervatív emberként vallom, hogy tartalmasabb és élhetőbb életünk lehetne így, de be kell vallanom, hogy jelen állapotomban én magam is csak akkor lennék hajlandó ilyen változtatásokra, ha pisztolyt szorítanának a fejemhez.

b) Környezetbarát, megújuló energiaforrásokra állítjuk át energiatermelésünket. Ez nagyon szép, divatos ötlet, de inkább csak akkor érdemes előhozakodni vele, ha a Szimplában épp egy Greenpeace aktivista csajt fűzünk. Éjjel kettőkor, négy viszkikóla után jelentősen javíthatja az esélyeinket, de gazdasági programként ma, 2013-ban Magyarországon teljesen irreális elképzelés. Egyrészt rohadtul drága (értsd: csak még nagyobb összegű hitelek felvételével lehetne rá forrást szerezni) másrészt még így sem garantált a siker, mert a trianoni ország területén egyszerűen nincsen elegendő megújuló energiaforrás. Nincsenek nagy lejtésű folyóink, ritka az erős, és még ritkább az állandóan fújó szél.

Talán a napenergiával érdemes lenne próbálkozni, de ehhez lásd öt sorral feljebb (oszt' mibű?) Az utóbbi időben felmerült, hogy nem teljesen ott és nem teljesen úgy, ahogyan eredetileg tervezték, de mégis csak fel kellene építeni a bősi erőművet. Ezt azonban egyelőre kizárólag a Jobbik képviseli, és egyelőre még saját táboruk kétkedőit sem sikerült meggyőzni, hogy ez tényleg olyan jó buli lenne. Meg aztán, legalább részben vissza lehetne állni a szénalapú energiatermelésre, az viszont nagyon nem környezetbarát.

Adott tehát egy tőkében és energiaforrásokban is szegény ország, aminek viszont van egy atomerőműve, de azt meg hamarosan be kell zárni. Én lennék a legboldogabb, ha bárki előállna egy jobb ötlettel, de jelenleg nem látszik más megoldás, mint a c verzió: ezt kell valahogyan életben tartani, lehetőleg sokáig. Nagyon sokáig.

Tehát a helyzet az, hogy Paks ráncfelvarrásán kívül más reális lehetőség aligha kínálkozik. Az persze komikus, ahogy a kormány igyekszik erénnyé pr-ozni a kényszert, és arról zeng ódákat, hogy a moszkvai megállapodás mérföldkő a „Magyarország energiafüggetlensége" felé vezető úton. Ez nyilvánvalóan baromság. Nem csak a mérföldkő, de az energiafüggetlenség is. Az egész évtizedek óta folyó energetikai kuruckodást el kellene már felejteni. Ez az ország, míg világ a világ, függő helyzetben lesz másoktól, mert saját forrásaink nem elegendőek. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehetne sokkal jobban kihasználni azt, ami van (elég csak a geotermikus energiára, bezárt szénbányáinkra vagy a makói földgázmező különös sorsára gondolni), de ebből teljes önellátás soha nem lesz.

Tehát marad a függőség – amit viszont lehet ügyesen, és lehet bénán kezelni. Az elmúlt két évtizedben inkább az utóbbira láttunk példát, s egyelőre csak remélni lehet, hogy Orbánék ezúttal inkább az előbbi felé tettek egy lépést.
Persze lehet trollkodni a Fidesz korábbi (amúgy tényleg végtelenül ostoba) oroszellenes kirohanásain. Meg is érdemlik a savazást: tetszettek volna nem atlanti monomániásoknak lenni annak idején. Ám a köpönyegforgatás igazi fekete öves mesterei azok a balliberális újságírók, akik '89 óta ájult áhítattal fogadták a multik, vagy az izraeli befektetők hazai beruházásait, és primitív demagógiának, kódolt antiszemitizmusnak bélyegeztek minden aggodalmat – most pedig azt hörgik, hogy „Orbán eladta az országot az oroszoknak". Mert Putyin gonosz, homofób, fasiszta diktátor, vele még üzletelni is sátánizmus, ellentétben a mélyen elkötelezett demokratikus nyugati, vagy közel-keleti cégekkel, akikkel egyenesen megtiszteltetés tárgyalni.

Engem ebben az egész történetben igazán egy dolog zavar – az viszont nagyon. A magyar kormányfő és az orosz elnök ezt az egész bizniszt úgy boltolták le, mintha Viktor vett volna egy házi reaktort Vlagyimirtől a felcsúti családi fészekbe. Ekkora volumenű befektetésről – és pláne ilyen irgalmatlan mennyiségű hitel felvételéről – egy felelős politikus nem dönthet a nyilvánosság teljes kizárásával, és az Országgyűlés felhatalmazása nélkül. Persze a kétharmados kormánytöbbség a paksi erőmű azonnali elbontását is megszavazná, ha a Vezénylő Tábornok ezt adná ukázba, de azért mégis csak ez volna a dolgok normális rendje. Meg talán nem ártott volna egy nemzetközi tender – amit valószínűleg úgyis az oroszok nyertek volna meg.

De mégis: jó lenne, hinni, hogy a keleti nyitás azt jelenti, hogy a piacunkat nyitjuk meg – és nem a lábunkat tesszük szét…

Balogh Gábor – jobbegyenes.blog.hu