A tunéziai események hatására az arab világ számos országában tüntetések, kisebb-nagyobb megmozdulások fenyegetik a régóta irányító autokrata vezetések hatalmát. Jemenben, Jordániában és természetesen Egyiptomban is forró a helyzet, és egyelőre kiszámíthatatlan, milyen következményekkel jár Ben Ali elűzése.

„Já Zén el-Abidín, ad-daur ála mín?” – skandálják a kairói fővárosban és nagyobb városokban, vagyis „Ó, Zén el-Abidín, (az elzavart Ben Ali másik neve) kin van a sor?” Mire mások a „já Mubarak, já Mubarak, at-tajjára fí intizárak!” (Ó Mubarak, Ó Mubarak, vár a repülő!) rigmussal válaszolnak. Előbbiből levezethető az arab nemzeti szolidaritás, és az egyiptomiak előtt lebegő tunéziai példa, utóbbiból a helyi csömör a harminc éve regnáló Hosni Mubarakból és rendszeréből. Hasonló szlogenektől voltak hangosak a jemeni főváros, Szanaa utcái is, ahol Saleh elnök lemondását követelik, szintén a tunéziai példára utalva.

A „mubarak” annyit jelent arabul, hogy „áldott, szerencsés,” a „saleh” pedig azt, hogy „igaz, jóságos, hasznos.” Az Egyiptom nagyvárosaiban már hét halálos áldozattal járó, illetve a jemeni több tízezer részvevővel zajló kormányellenes tüntetésekből ordít/kihallik, hogy a lakosság (már) nem lát tartalmat e nevek mögött, maximum a hangzatos elnevezések mögötti állami cinizmus grimaszait, és a politikai-társadalmi-gazdasági hanyatlással szemben közömbös vezetői arrogancia visszfényét.

Természetesen, nemcsak szemantikai ellentmondásokról, és nemcsak azokról a helyszínekről van szó, ahol a személyközpontú autoriter rendszereket megtestesítő „uralkodók” nevei a virágzó „kleptokrácia”, a korrupció és az erőszakszervezetekre/karhatalomra épülő kormányzás háttérzörejében disszonánsként csengenek. Az embereknek az arab világ számos helyén elege van az évtizedek óta leköszönni „elfelejtett” vezetőkből és a fennálló rendszerből.

Egyiptom és az elégedetlenség dagálya a Nílus mentén

Mubarak pénteken felkérte a kormányt a lemondásra, és bejelentette, hogy reformokat vezet be. De az egyiptomi vezetés már lekéste a reformok vonatát. Mint Ben Ali menekülése előtt tett gesztusai, ez már csak a fejsze elveszett nyele. Valószínűleg, ha Mubarak hatalmon akar maradni – amiben már nagy rutint szerzett – már csak a karhatalmi erőkhöz minden eddiginél erősebben folyamodva teheti meg: dupla vagy semmi. Tunéziában kiderült, hogy ez nem mindig nyerő.

A nemrég napvilágra került Wikileaks dokumentumokból is kiderült, hogy a kairói amerikai nagykövet szerint az idén hatodik (!) megbízatását kezdő Hoszni Mubarak megint választási csalások révén maradt hatalmon, és a nagykövet úgy vélte, hogy Mubarak „várhatóan az elnöki székben fog meghalni.” Mubarak – aki a maga nyolcvankét évével az arab „Vén (Elnökök) Tanácsának” korelnöke is lehetne – immár harminc éve van hatalmon, amit a despotikus fáraók közül is sokan megirigyelhettek volna, főleg a korabeli rossz egészségi viszonyokat figyelembe véve.

Ez azonban nem tetszik az országnak, olyannyira nem, hogy a tunéziai eseményeken fellelkesülve több tízezer ember vonult az utcákra a héten az ország több mint tizenöt nagyvárosában az elnök távozását követelve, és helyenként véres utcai harcba keveredve a karhatalommal.

Amikor a tunéziai dominó eldőlt, Egyiptom az elsők között volt azon arab országok sorában, amelyekről az előrejelzések úgy vélték, hogy azt a dominó maga alá fogja dönteni. Ugyanis, az eseményekre egy olyan országban került sor, ahol az életszínvonal a harmada a tunéziainak, és ahol az ENSZ statisztikák szerint hatvanmillió ember él kevesebb, mint napi két dollárból! Valószínűleg a politikai reformok hiánya/elmaradása, a karhatalmi erők által folytatott (lelki) terror, a gazdagok és szegények között nyíló olló mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy ezek az előrejelzések és vélekedések bejöjjenek. Azzal, hogy nem jó irányba mennek a dolgok, nyílván a vezetés strucca is tisztában volt: nem véletlenül akadályozták meg az ellenzéki Wafd párt és a betiltott Muszlim Testvériség részvételét a választásokon tavaly.

A vezetés struccként viselkedett, az egyiptomi nép lehet, hogy elefántként fog: nagyon lassan, de biztosan mozdul meg, és mindent elsodor, ami az útjába kerül. Ez pedig könnyen keresztezheti a Fehér Ház geopolitikai terveit, főleg a Muszlim Testvériség hatalomra jutásával. Nem hiába sürgette Mubarakot Obama, és Hillary Clinton a héten politikai változások véghezvitelére.

A kezdődő, kiterjedt földrengés epicentrumának számító Tunéziában a tüntetők az ideiglenes miniszterelnök hivatala előtt demonstrálnak már két hete a régi rendszer tagjainak az új kormányból való végleges eltávolítását sürgetve. „Kenyeret és szabadságot!” „Le az elnyomással!” – követelte a tömeg a jordániai fővárosban az elmúlt hétvégén. Algériában a békés tüntetések utcai összecsapásokba torkolltak szintén az elmúlt hétvégén. Ma a szaúd-arábiai ellenzék szólított a vezetés elleni tüntetésre a dzsedda-i árvíz okozta elégedetlenség kapcsán. Mindennap egyre többen lépnek a tunéziai Mohamed Bouazizi nyomdokába, és gyújtják fel magukat a rendszer ellen élő fáklyaként tiltakozva Marokkóban, Algériában és Mauritániában is.

Jemen, avagy Arábia nem boldog

Bár Jemen egyik állandó, rómaiaktól származó jelzője „Arabia Felix”, vagyis „Boldog Arábia”, ennek az elnevezésnek a jelenkori igazságtartalmával kapcsolatban könnyen kétségek támadnak az emberben. Főleg, ha a csütörtöki, a fővárosban négy különböző helyszínen tartott tömeg-megmozdulásokat nézzük. A rendezvényeket Tunézia szelleme járta át, a transzparensek és rigmusok Ben Ali sorsára emlékeztették a korábbi, észak-jemeni regnálásával harminckét éve hatalmon lévő Ali Abdullah Salehet. Akit utoljára 2006-ban választottak újra hét évre.

Időközben, az uralmon lévő Általános Népi Kongresszus ellentüntetést szervezett, a „Jemen nem Tunézia” szembeállításra kihegyezve a demonstrációt.

Vagyis, a rezsim úgy tűnik, megkísérli elvenni az élét a kormányellenes tűntetéseknek, amelyekből az elszegényedő országban valószínűleg ennek ellenére látunk még. És lehet, hogy Arabia akkor lenne igazán Felix, ha Saleh leköszönne.

Algéria – rendkívüli állapotban a rendkívüli állapot?

Abdel-Aziz Buteflika, az algériai államfő valamit nagyon elronthatott. Ugyanis nem egészen két évvel ezelőtt, 2009 áprilisában még a szavazatok kilencven (!) százalékát megszerezve kezdhette meg harmadik ciklusát. Persze, tudjuk, hogy a választás ebben az országban is vicc.

Az viszont nem, hogy 2010. december végén tűntetések kezdődtek az országban, amelnyek hátterében a munkanélküliség, az élelmiszerárak növekedése, az állami korrupció, a rossz megélhetés és a szólásszabadság hiánya állnak, ami a rendszerrel szembeni össztársadalmi elégedetlenséget sugall. Január első felében, vélhetően szintén a tunéziai események hatására súlyos zavargások törtek ki az országban, majd az elmúlt hétvégén ismét. A rossz-gazdasági viszonyok mellett van egy másik tényező, ami külön ventillációt biztosít az eseményeknek:

1992-ben, hogy a választásokon nyerésre álló Iszlám Üdvfront (FIS) győzelmét megakadályozza, a hadsereg puccsot hajtott végre, ezért azóta ún. rendkívüli állapot van érvényben Algériában. A hadsereg, és a 2008-as alkotmánymódosítás után korlátlanul újraválasztható elnök /Eldőlt: Korlátlanul újraválasztható az elnök/ hívei szerint Buteflika személye a garancia rá, hogy nem újul ki a kilencvenes évek pusztító polgárháborúja.

Az ellenzék szerint az elnök már túl idős, és itt lenne az ideje átadni az elnöki címet egy fiatalabb jelöltnek. Annál is inkább, mert szintén az ellenzék szerint kilencezerhétszáz körül volt csak 2010-ben a Buteflika elleni megmozdulások száma. Vagyis, mint már többször láthattuk, itt sem tudni, hogy a mind népszerűtlenebb elnök helyett/után nem az özönvíz jön-e.

Jordánia, a dollármilliókkal és reformokkal adós ország

A Hásimita Királyság is forrong. A mai nap folyamán, a harmadik egymást követő pénteken az iszlamita ellenzék felhívására több ezren tűntettek a miniszterelnök, Samir Rifai lemondását, és a kormány korrupt tagjainak bíróság elé állítását követelve. Vagyis, mintha az arab világ történelmének itteni lapjára is indigóval írnák, sablonnal rajzolnák a forgatókönyvet.

A királyság történelmének nyolcvanhét éves fennállása óta mindig csak külföldi segélyekkel maradhatott fenn, legutoljára az Egyesült Államok nyújtott egy százmillió dolláros segélyt az országnak, hogy csökkenteni tudja az élelmiszer- és üzemanyagárakat. Azonban, az infláció változatlanul nő, a munkanélküliség egyes becslések szerint eléri a huszonöt százalékot. Ráadásul, az arab világban, és Jordániában is úgy vélik, hogy a királyt amerikai pénzeken “kilóra” megvették, ezáltal „kitartott.” Az, hogy kitart-e, majd kiderül.

Tunézia, a maga középosztályával és értelmiségével, az arab világ változásainak élére állva törte át a fennálló rend barikádjait. A karhatalmi erőkre támaszkodó autoriter rendszerek évtizedeken át építették a félelem falait. Ám, amikor ez a lélektani fal átszakad – legyen az Budapest (1956), Teherán (1979) vagy Sidi Bouzid – Tunézia (2011) – akkor a rendvédelmi erők rendre gyengének bizonyulnak ahhoz, hogy újjáépítsek azt.

Hogy a dominó-effektus meddig tart, és megáll-e, nem tudni. Az általános bizonytalanságban egy dolog biztos: a közelgő események alakításában és bemutatásában hatalmas szerepe lesz a világhálónak. Tunéziában láthattuk, hogy a rendszer elleni megmozdulásokhoz, illetve az azok hátterében lévő, Angelusz professzor által az izolált látens közvéleménynek nevezett kritikus tevékenységhez a „cyber-korszak” akkora turbulenciát biztosított, hogy a rezsim repülőgépe gyorsan lezuhant. Vagy legalábbis „kényszer-leszállást” hajtott végre Szaúd-Arábiában.

A „hatalomfüggő” arab vezetők nem biztos, hogy észlelik, hogy reng a föld az elnöki palota alatt, és annak kertjébe virtuális tőrrel a kezében már belépett a gyilkos aszaszin: ő pedig a hírátadás forradalma. Ezek a vezetők jobban szeretik a történelmet alakítani, mint visszavonultan, valahol emlékirataikba foglalni azt. Nem tudni, hogy mi következik utánuk, és a földrengés után. Azonban, úgy tűnik, a társadalmak inkább a még bizonytalanabb ismeretlent választják, csak ne a jelenlegi vezetők maradjanak a palotában.

Így pedig, nem tudni, hogy a demokratikus átalakulás dzsinnje hagyja el palackját, vagy Pandora szelencéje nyílik-e ki az arab világban.

Forrás: Kitekintő.hu – Iványi Márton