Az elmúlt időszakban még csak kósza hírek keringtek arról, hogy már a magyar közmédiában dolgozók sem lehetnek sokáig nyugodtak, ha a munkafeltételeik és a munkahelyük biztonságára gondolnak. Mára pedig valósággá vált, hogy a rendvédelmisek után a Fidesz a közalkalmazottak egy újabb csoportját hozza kilátástalan helyzetbe. Manapság ugyanis a közmédiában lehetünk szem- és fültanúi a megszorításoknak, bár azért tegyük hozzá azt is, hogy attól, ami itt folyik, sokan a 20 éve elmaradt liberális és baloldali hegemónia megszüntetését várják.

És valóban. Tényleg ideje lenne a nagytakarításnak!

Azonban sajnos ki kell ábrándítanom azokat, akik hisznek abban, hogy az elbocsátások a baloldali/liberális szócsövek kiiktatását szolgálják. Bizonyára akadnak olyanok is, akik rászolgáltak az elbocsátásra, de sajnos leginkább ismét a médiamunkások egy olyan része érzi bőrén az „államadósságunk következményeit”, akik nem a liberális megmondóemberek közé tartoznak, akiknek semmi közük sem volt az előző kormányokhoz. Így tehát nem rajtuk kellene, hogy csattanjon az ostor.

Arról már nem is beszélve, hogy az elbocsátások körülményei teljesen megalázóak. A dolgozóknak elvileg már május közepéig kellett volna értesülniük az elbocsátási listáról, arról, hogy kire milyen jövő vár. Azonban ez nem történt meg. Az elmúlt hónapokban napról-napra, mindenkiben az a kérdés motoszkált, hogy vajon ki lesz a következő, aki elveszti állását. Aztán hirtelen és váratlanul el is jött az a pillanat, amikor ismeretlen érdekek alapján több százan váltak munkanélkülivé.

A napokban lezajlott közmédiások melletti demonstráción, a Magyar Rádió épülete mellett egy koporsót helyeztek ki, a “közmédia szimbolikus koporsóját”. A rendezvényen csak pár százan voltak, de a szervezők szerint ez annak tudható be, hogy félnek. A menesztettek azért, mert ha kijönnek, nem kapják meg a végkielégítésüket, az ott dolgozók pedig azért, hogy nehogy emiatt elveszítsék az állásukat.

Igazából azért abszurd az egész helyzet, mert nincsen semmilyen átfogó koncepció. Maguk az intézmények sem rendelkeznek műsortervvel, így szakmai alapon aligha lehet eldönteni, kik azok, akikre a jövőben nem lesz szükség. Az igazgatók irodája előtt nemcsak az elbocsátandó alkalmazottak várakoznak személyes beszélgetésre, hanem azok is, akiknek megváltozik a munkakörük és a munkaszerződésük. A dolgozók azonban előre nem tudják, hogy milyen okból várnak, hogy elbocsátják-e őket, vagy átkerülnek-e valahová. Ráadásul az új közszolgálati vezetők is csak most ismerkednek feladataikkal és a hozzájuk tartozó munkatársakkal.

A narancsosok célja egyre jobban kirajzolódik előttünk: a teljhatalom megszerzése minden szinten, akár mindent letiporva, mindenen átgázolva. A szomorú csak az, hogy a még KDNP is asszisztál mindehhez. Saját, hajdan oly sokat hangoztatott nézeteiket feladva új fejezetet nyitnak pártjuk életében, azaz szembeköpik önmagukat a Fidesszel való szakítás helyett. Megszavazzák a keresztényellenességet, az abortuszt, a magyar föld eladhatóságát, a devianciát, és hagyományok elvetését, a Károlyi- szobor helyben maradását, és még sorolhatnánk. Igazából most már felesleges is esetükben külön pártokról beszélni.

“Ez a narancs romlott” – állt azon a transzparensen, amit az egyik tüntető tartott. A megállapítás ebben az esetben is igaz, hisz még ha egyes esetekben jogosak is az elbocsátások, az ilyen a módszerekkel, ahogy ezt csinálják, a demokrácia zászlaja alatt senki sem érthet egyet.

Persze azért nem minden fekete-fehér és érdemes más szemszögből is vizsgálni a történéseket. A liberáltak a hírek hallatán azonnal ajvékolásba kezdtek, és meglovagolva a tényleg felháborító eljárási módot, folyamatosan leszámolásról papolnak. De tegyük már fel a kérdést: amikor annak idején egy elbocsátási hullám elsodorta Matúz Gábort és Siklós Beatrixet, vajon nem volt szó politikai okokról? Csakis racionális gazdálkodás alapján esett rájuk a választás?

Nem hinném.

Forrás: Radical Puzzle blog