Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke kijelentette: 1956 után a magyar társadalom alapvető tapasztalata volt az erőszak, de azt a Kádár-korszak tabuvá tette, helyette a forradalom és szabadságharc előtti Rákosi-érában történteket nagyította fel.
Hozzátette: egy, a 20. században két diktatúrát megélő társadalomnak elemi kötelessége volna megnevezni az áldozatokat, de ma még az sem egyértelmű, hogy a köztörvényesként elítéltek közül kikre sújtottak le valójában politikai tettek miatt.
Földváryné Kiss Réka megemlítette, hogy az 1956 utáni megtorló gépezet résztvevői “az ÁVH-n (Államvédelmi Hatóság) szocializálódtak”, annak munkamódszereit hozták vissza, így az is kérdéses, mennyire értékelhetőek az általuk “a maguk szempontjai szerint” előállított iratok hiteles forrásként.
“Abból kell dolgoznunk, hogy tudunk a sorok között olvasni” – jelentette ki, hozzátéve, mivel a sortűzpereken és Biszku Béla ügyén túlmenően nemigen szankcionálták az elkövetőket, nem következett be valódi társadalmi katarzis ebben a témában.
A szakember szerint a belső nyilvántartások kuszasága is mutatta, mennyire nem számított a megtorlásoknál az emberélet, ahogy az is: volt, hogy egy sírhelyre hat-nyolc kivégzettet is elhantoltak.
A feltárás helyzetét tragikusnak nevezte Zinner Tibor történész, a Veritas Történetkutató Intézet kutatócsoport-vezetője. Azt mondta: a dokumentumok hiánya miatt fontos kutatásokat nem végezhettek el, miközben “alapvető emlékezetpolitikai lépések nincsenek tisztázva”.
A szakember hangsúlyozta, nem csupán ünnepelni és emlékezni kell, de folyamatosan beszélni is a történtekről, megemlítve, hogy az 1956-ot követő perek során 1945 előtti ügyeket is elővettek; ennek a célja is az volt, hogy “a politikát alá lehessen támasztani”.
Az iratok kutathatóságáról szólva úgy fogalmazott, “mindent ideadnak nekünk, a kérdés csak az, mi a minden”, hiszen az 1980-as évek végén előfordult, hogy érintettek maguk dönthették el, mi maradjon személyi anyagukban.
(MTI)