Félek, ha rögtönzött közvélemény-kutatást tartanék Debrecenben, és megkérdezném a környezetemben élőktől, ki tud Székelyhídról, olyan eredményt kapnék, ami elszomorítana. Bevallom, nem is merek efféle kérdezősködésbe bocsátkozni. Pedig Székelyhíd itt van, a Hajdúság fővárosától nem messze. A létavértesi kishatáron túl az első település. Közelebb van, mint például Biharkeresztes, Polgár vagy Tiszafüred, pedig annak mind ismerjük a nevét. Ha nincs Trianon, számunkra Székelyhíd neve ugyanolyan ismerős lenne, mint mondjuk Vámospércsé vagy Álmosdé. No de ne akarjunk mindent Trianonra és az elmúlt kilenc évtizedre fogni. Különben is, Székelyhíd hozzánk, debreceni jobbikosokhoz most már közelebb van, mint bármilyen más tája széles e hazánknak.

A debreceni mentőállomáson remek emberek dolgoznak. Az ő kis csapatuk karolta fel a székelyhídi magyar iskola ügyét, néhány hónappal ezelőtt. Gyűjtést szerveztek, amihez természetesen a Jobbik debreceni alapszervezete is csatlakozott. Ruhanemű, tartós élelmiszer, gyermekjáték, televízió, számítógép, könyv és tanszer gyűlt hegybe-halomba, és így esett az, hogy december ötödikének reggelén jelentős számú autókonvoj indult el a határon túlra, Székelyhíd felé.

Az autóban már figyelmeztet Csabi, a sofőrünk, aki rendszeresen jár át a kishatáron, hogy olyasmiket fogunk tapasztalni, amik nem szokványosak. “Még a levegő, a hangulat is egész más odaát” – jegyzi meg figyelmeztetőleg, de mi, többiek nem tudhatjuk, miről beszél, amíg oda nem érünk.

És aztán igazat kell adjunk neki. Állunk az iskola előtt, elmegy mellettünk egy idős, fejkendős néni, a kerékpárját tolva, és fennhangon ránk köszön: “Jó napot kívánok!” Tisztán, szépen, magyarul. Sohasem láthatott minket azelőtt, fogalma sem lehetett róla, kik vagyunk. Elég volt neki annyi, hogy a magyar iskola előtt álldogálunk.

Az épület előtt Erzsike néni, az “iskola lelke” fogad minket. A bemutatkozás és kézfogás során mindannyiunkat megpuszil. Ez a közvetlenség, megvallom, számomra kissé szokatlannak tűnik. Akkor még nem sejtem, mennyi soha nem tapasztalt élménynek leszek még részese csakhamar. Akkor még csak az foglalkoztat, hogy az adományokat hova is kell behordani, a helyi kis lurkók között lavírozva, mert persze mind segíteni akarnak a kipakolásban.

És aztán elkezdődik a magukkal ragadó pillanatok, semmivel össze nem hasonlítható élmények sorozata. Mikulás-ünnepség. Minden kisdiák verset mond. Mindannyian várták már a nagy szakállú öreget, és most csillogó szemmel, felállva szavalva tesznek tanúbizonyságot arról, hogy ők bizony jók voltak.

Mindannyian verselnek. Az apróságok egyszerű négysorosokat mondanak, a nagyobbak egész Ady-költeményt, de mind készültek, és a tanítójukat kereső tekintetükön látszik, alig várják, hogy rájuk kerüljön a sor. Erzsike néni pedig jó tyúkanyóként terelgeti a Mikulás-ünnepség menetét, és olykor segít is, ha egy-egy nebulónak a nagy izgalomban nem jut eszébe a következő sor kezdőszava.

Mi pedig, ostoba csonkaországi felnőttek, megbűvölve állunk, hallgatjuk a csöppnyi gyermekszívek üzenetét, és valami érthetetlen okból nem merünk egymásra nézni.

Angyal Márk a saját költeményét szavalja el a Mikulásnak. Ekkor csordul ki először a könny a szememből, és a helyzeten mit sem segít, hogy a tekintetem közben az ablakon át a szemközti épületre téved, ahol a román trikolór lobog…

A műsor aztán véget ér, és megkezdődhet az ajándékosztás, amit annyira vártak már az apróságok. Néhányan kioldalgunk a folyosóra, talán abban a reményben, hogy ott aztán nem kell szégyellnünk senki előtt a férfikönnyeket, de elszámítottuk magunkat. A folyosón ugyanis leírhatatlan jelenetek sora következik. Egy hatéves forma édes kicsi lány félszegen közénk lép, és szégyenlősen átadja nekünk a gyerekek ajándékát. Merthogy ők sem üres kézzel vártak minket. Mindannyian választunk egy borítékot, és olyan kíváncsian bontogatjuk, mintha csak mi is hinnénk még a Mikulásban.

Az én borítékomban egy gyermekrajz szerepel, kartonból kivágott hóemberrel, alatta girbe-gurba, kisiskolás írással: “Békés, Boldog Karácsonyt!” Nem tudom, miért, de az igazi, ékezetes, magyar betűk láttán azelőtt soha nem tapasztalt borzongás fut végig rajtam. Már érzem, hogy elborítanak az érzelmek, már érzem, hogy nem fogom tudni pityergés nélkül megúszni, de még kiemelem a borítékból a piros-fehér gyöngyfüzért, és hirtelen ötlettől vezérelve a csuklóm köré fonom, duplán, és a könnyeimen át a kicsi lányra nézve azt dadogom: Köszönöm.

Kulcsár Gábor, aki egyébként egy komoly férfiember, mert hiszen önkormányzati képviselő és jelen küldetésünk fővédnöke is, és aki hasonló ajándékot bontogatott velem együtt, csak annyit mond: “Ennek a vitrinben a helye”. Nem vállalkozik hosszabb megjegyzésre. Ő is érzi, és látható is rajta, hogy hosszabb mondatot talán nem is tudna mondani anélkül, hogy elcsuklana a hangja.

Gárdista bajtársam, akit láttam már menetgyakorlaton zokszó nélkül szenvedni, láttam könnygázfelhőben fuldokolni, láttam a legkeményebb helyzetekben férfiként, sziklaszilárdan helytállni, most nem bír a könnyeivel. “Sose szégyelld, Lajos!” – mondom neki, és magamhoz ölelem, de ez csak átmenetileg segít, mert most már végképp magukkal ragadják az érzelmek, és félrevonul az iskolai folyosó egy sarkába, és alaposan kisírja magát.

Elbúcsúzunk a helyiektől. Ha Erzsike néni nem puszilna meg, most már személyes sértésnek venném. Kicsit székelyhídi lettem én is ezen a délutánon. Tiszteletbeli rang ez, többet ér minden Kossuth-díjnál, Corvin-láncnál és Prima Primissimánál. Nem kell hozzá díszes átadóünnepély, nem kell semmilyen előkelő körítés, csak az kell, hogy egy csillogó szemű magyar kislány megajándékozzon a legtöbbel, amit egy ilyen pici lélek adhat: a szeretetével.

Hazaindulunk Székelyhídról… Haza…? Már nem hiszem, hogy ilyen egyszerűek lehetnek a fogalmak. Többé soha. Mert a haza ott van, ahol Székelyhíd van. A “haza” fogalma Székelyhíd nélkül immár értelmezhetetlen.

Debrecen felé utazunk. Kiürült az autónk csomagtartója, de az ajándékokat nem mi hoztuk, nem mi hagytuk ott, hanem Ők aggatták ránk, Ők töltötték el vele a lelkünket.

Karácsony előtt újra Székelyhídra megyünk. Újra át akarjuk élni ezt a csodát, újra meg akarunk fürödni nemzettudatunk semmivel össze nem hasonlítható érzésében. A magyarság igaz őrzőivel akarunk találkozni, mert Ők egyetlen délután alatt megtanították velünk, mi az a nemzettudat, mi az igazi szeretet. És ha a fejünk fölött intézkedő hivatali hatalmasságok nem is tudják, Székelyhíd nekünk már mindig is a testvérvárosunk marad.

Drága székelyhídi magyar testvéreim! Szeretném, ha tudnátok, jobb ember lettem általatok. Jobb magyar lettem, mert erőt és hitet adtatok nekem. Olyan ajándékot kaptam Tőletek, amit én soha, de soha nem tudok viszonozni, bármeddig élek is. Akarom, hogy tudjátok, és bízzatok benne, amíg csak éltek: megígértük, visszajövünk.

Boldog karácsonyt, Székelyhíd!

Bogdán Szabolcs