A Heves megyei Recsk község mellett emelkedő Csákány-kő nevű hegy kőbányája közelében, 1950 októbere és 1953 ősze között, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) által működtetett kényszermunkatábor. A mintegy 100 kisebb-nagyobb internáló és munkatábor közül a leghírhedtebb. A szovjet Gulág-táborok mintájára szervezett táborban, a bírósági ítélet nélkül idedeportált mintegy 1500 fogvatartottat, minimális létfeltételek között dolgoztatták folyamatosan a kőbányában. A rabokat sokszor állati kegyetlenséggel fenyítették, kínozták, éheztették.

Mivel a táborból senki sem szabadulhatott, létét sikerült teljesen titokban tartani. Mindössze kétszer volt sikeres szökési kísérlet a táborból. Az első alkalommal a megszökött rab átjutott Csehszlovákiába, de miután hírét vette, hogy családjának több tagját letartóztatták, föladta magát. A második alkalommal 1951. május 20-án nyolc rab szökött meg, úgy hogy az egyikük őrnek öltözött és úgy tettek, mintha külső munkára mennének. A csoport legtöbb tagját elfogták, azonban egyiküknek, Michnay Gyulának sikerült eljutnia Bécsig, és a Szabad Európa Rádióban beolvasta 600 rabtársa nevét. A Nyugat ekkor értesült a táborról, a hozzátartozók pedig innen tudhatták meg, hogy szeretteik még élnek.

Sztálin halála (1953. március 5.) után, a miniszterelnökké kinevezett Nagy Imre a többi internálótáborral együtt a recski tábort is megszüntette. Az épületeket, tornyokat és kerítéseket ezután ledózerolták, és lényegében semmi nem maradt meg belőlük. A tábor helyét a rendszerváltás után sikerült beazonosítani, egy-két épületet pedig visszaállítottak az eredeti állapotba – a túlélők elbeszélése, illetve a meglévő fényképek alapján.

A táborban meghaltak és meggyilkoltak tömegsírját a mai napig nem sikerült megtalálni.

Az alábbiakban folytatásokban közöljük Sztáray Zoltán: A recski kényszermunkatábor című visszaemlékezésének fejezeteit, amelyek az Új Látóhatár című, Zürichben kiadott folyóiratban jelentek meg 1981-ben.