Megjelölve Szebb Jenő


Kedvetlen MSZP! Kellene nekem egy cipő!

Kedvetlen MSZP!

Tudom, hogy nem a legjobbkor zavarok a levelemmel, mert maguk ezekben a napokban el vannak foglalva az önsajnálattal, a döbbenettel, a rettegéssel meg az egymásra mutogatással, csakhogy az ügyem nem tűr halasztást. Mindjárt rá is térnék a lényegre, hogy ne sokáig zavarkodjak a gyász eme sötét óráiban.

Kellene nekem egy cipő. Az elmúlt hónapokban annyit talpaltam Jobbikos ajánlószelvény-gyűjtés, plakátolás és szórólapozás okán, hogy kilukadt a cipőm talpa. És lépten-nyomon azt hallom, hogy minket maguk pénzelnek, hát akkor most szólok, hogy én valahogy lemaradtam a fizetési listáról. Ezt nagyon furcsállom, mert állítólag minden adatunk ott van önöknél, a sajtósunk szerint még meztelen fotójuk is van rólunk, szóval teljesen érthetetlen számomra, hogyan fordulhatott elő efféle mulasztás. Kérem, nézzenek utána a nyilvántartásban.

Csak nyugodtan fagyjon az arcotokra a döbbenet!

Csodálatos vasárnap este volt. Felemelő érzés volt látni, ahogy üldögéltek mindenféle tévéstúdiókban meg pártszékházakban, egymás döbbent és riadt arcába bámultok, s közben kétségbeesve keresitek a magyarázatot.

Nem fogjátok megtalálni, hiszen már magát a kérdést sem értitek.
Hogy miért nem?

Mert azt hittétek, mindig mindent meg lehet magyarázni. Mert úgy gondoltátok, mindig mindent el lehet intézni egy kiadós nácizással meg árpádsávosozással. Mert elhittétek, hogy ez valóban egy következmények nélküli ország, és az is marad örökre.

Mert húsz éve nem jártatok odalenn, egy metró-aluljáróban. Mert még soha életetekben nem aludtatok egy borsodi kis falu utolsó házában, a paplan alól hallgatva éjjel, hogyan visznek el odakinn valakik minden mozdíthatót. Mert cigányt legfeljebb akkor láttok, amikor fehér asztal mellett húzza nektek, hogy “Nem tudom, az életemet hol rontottam én el”.

Debrecen – első a Monarchiában

Hogy miben is? Az idézet végén minden kiderül.

„A Fő tér és a Piac utca házaiban lakó debreceni polgárokat erős dübörgés riasztotta álmukból az 1884-es esztendő Szent Mihály havának utolsó reggelén. Ahogy a morajlás közeledett, sorra nyíltak meg az ablakok. Néhány perc múlva sebes menetben berobogott a térre egy csinos mozdony, mely az államvasúti indóháznál felkapcsolt egyetlen személyvagonjában a „Debreczen-Nagyerdő” helyi vaspálya vonalát bejáró hivatalos személyzetet szállította. Ez még csak afféle próbajáratnak minősült; a személykocsinál alkalmazott konduktornak nemigen akadt dolga. Veres Ármin méltósággal állott a kocsi végében – keble dagadt az igen csinos, magyaros uniformis alatt – s nem integetett fel a Piac utca egyik bérházának nyitott ablakába, csak szemével csippentett oda, hol is felesége és bozontos üstökű, álmos kisfia lesték a tovarobogó masinériát.

Átálltam az MSZP-hez

Néhány nappal ezelőtt A Nőtanács mosolya című undok firkálmányomban becsmérlő szavakkal illettem az MSZP azon szórólapját, amely a debreceni polgárokhoz szólt. Azt nehezményeztem, hogy a reklámanyag többes szám első személyben fogalmaz meg olyasféle mondatokat, miszerint: “kívül-belül felújítottuk Debrecen több bölcsődéjét”, “korszerűsítettük a Bartók Béla utat”, “akadálymentessé tettük az Idősek Klubját”. Visszataszító fröcsögésemnek (amit azóta nagyon megbántam) az a tény szolgáltatott alapot, hogy Debrecen immár tizenegyedik éve fideszes vezetésű város.

Azóta megtudtam, hogy nem az MSZP nézett hülyének, hanem én voltam nagyon de nagyon hülye, amiért még csak nem is sejtettem, hogy Debrecen voltaképpen mindent az MSZP-nek köszönhet. Hosszú-hosszú ideje dolgozik a cívisvárosban egy titkos földalatti mozgalom, amiről egyelőre nem árulhatok el többet, elvégre titkos. Legyen elég annyi, hogy a titkos földalatti emeszpések éjszakánként előbújnak a föld alól, és a sötétség leple alatt óvodákat újítanak fel, szociális otthonokat akadálymentesítenek, kerékpárutat építenek és villamoshálózatot fejlesztenek. Láthatatlanul és önzetlenül, akárcsak Timur és csapata.

Digitális tábla és favonalzó

A magyar választó emlékezete rövid. Ennek ürügyén most szeretnék felidézni egy bizonyos oktatásügyi projektet. Nem, ezúttal nem Magyar Bálint idióta ötletére célzok, miszerint meg kell szüntetni a tantárgyakat, hanem az úgynevezett digitális tábla projektre. Hiszen talán van még olyan ember e hazában, aki botor módon azt hiszi, a világválság ezt a több tízmilliárdos bulit is elsöpörte. Nos, ez egyáltalán nem így van. Idézet egy tavaly decemberi Magyar Nemzetből:

Egy biciklit sem tudnának kormányozni

Évek óta ismerem az alábbi videófelvételt, de most, hogy újra belebotlottam, egész más szemmel néztem végig. Rájöttem, hogy egy allegórikus kisfilmmel állok szemben. Hogy segítsek a Kedves Látogatónak a helyes értelmezésben, elmesélem, számomra mit jelképeznek a tanulságos filmetűd szereplői:

A nagyobbik úriember az MSZP, a kisebbik az SZDSZ, a bicikli a koalíció, a fatuskó pedig a kormányzás súlya.

Kérdések a “viktoriánus” logika mentén

Fura egy betegség ez a politika, az internetes firkászkodásról nem is beszélve. Az ember pünkösd hétfőjén ahelyett, hogy a szerettei körében múlatná az időt, játszana a kutyájával vagy kirándulna a természetbe, csak ül a számítógépe előtt, és bizonyos Orbán Viktor szavain rágódik. Merthogy választás közeleg, és a Fidesz-vezér ilyenkor valahogy a szokásosnál is sűrűbben mond olyanokat, amiken joggal hökken meg az ember.

Pünkösd üzenete

Ünnep lévén némi szabadságot engedélyeztem magamnak, így mai írásom leginkább idézetekből fog összeállni. Csak annyit kérek a Kedves Látogatótól, hogy amint a következő sorokat olvassa, próbálja meg maga elé képzelni Bajnai Gordon alakját:

Pünkösdi királyság
A középkor óta ismert szokás, melynek idején ügyességi versenyen választották ki a megfelelő legényt, aki később a többieket vezethette, továbbá a pünkösdi király minden lakodalomba, mulatságra, ünnepségre hivatalos volt, a kocsmákban ingyen ihatott, a fogyasztását a közösség fizette ki később. Ez a tisztség egy hétig, de akár egy évig is tarthatott.

A Nőtanács mosolya

Ma halásztam ki a postaládámból az MSZP debreceni polgárokhoz címzett EP-választási szórólapját. Nem mertem a lépcsőházban tanulmányozni, mert nem éltem volna túl a szégyent, ha valamelyik szomszédom rajtakap, amint ilyesmiket olvasgatok. Kies legénylakásom magányos rejtekében azonban várakozásteli izgalommal nyitottam szét a szórólapot. Nos, ami először tárult elibém, azon nyomban lelohasztotta az izgalmamat. Balról jobbra Herczog Edit, Göncz Kinga és Gurmai Zita próbált rám mosolyogni egy fotóról.

Igazán nem akarok olcsó és ízléstelen poénokkal operálni, mert hiszen megmondta már a jó Gyurcsányi is, hogy az EP-jelöltállítás nem szépségverseny, de hát annyit mégis hadd állapítsak meg: azért van abban valami mélységesen hátborzongató, amikor ez a három nőszemély megpróbál vadítóan és megnyerően tekinteni az objektívbe.