Megjelölve társadalom


13. rész: Nem a mi vészharangunkat kongatják

A múlt heti írásomban elmondtam, hogy attól még nem tartok mindenkit magyarnak – a szó szűken vett értelmében –, hogy ugyanolyan személyi igazolványa van, mint nekem. A magyarsághoz tartozás ma nem jog, hanem kötelezettség. Közös keresztünk, a múltért és a jövőért való felelősség vállalása. Nem is olyan egyszerű feladat. A fogyasztói lét lelket gravitáló, sűrű mocsarából kell kimászni. Ezután persze felmerülhet a kérdés: mi lesz a viszonyunk azokkal, akikkel nem érezzük egy közösségbe tartozónak magunkat? A választ Tóth Gy. László politológus munkássága során már számtalanszor megadta.

12. rész: Nem mind magyar, aki mondja

A magyar nemzet megmentése kizárólag alulról történhet. Ez tény. Sem az Unió, sem a jelenlegi parlamenti pártok nem képesek életképes válaszokat adni a jelen és a derengő új korszak súlyos kérdéseire. Elfáradtak, beposhadtak. Amikor néhanapján nézem az országgyűlési közvetítést, habár az adás élő, olyan mintha évekkel ezelőtti archivált anyagot néznék. A társadalom és a politika vészesen kettévált, két külön világot képez, amelyeknek egyre kevesebb közük van egymáshoz.

5. rész: A gyűlöletet alakítjuk energiává

A múlt héten azt ígértem, választ adok arra a kérdésre, miért is vagyok én ilyen megveszekedetten optimista. Miért gondolom azt, hogy a magyar társadalom tespedt testében újra buzoghat a vér? Honnan veszem a bátorságot, mi több, a vakmerőséget, azt képzelni, hogy az Izrael által felvásárolt, a kormány-, a cigány- és a multibűnözés által sújtott országban majd ébredni fog a nép? Talán csak a vágyaimat, az álmaimat vetítem bele az azoknál jóval sivárabb és kilátástalanabb valóságba? Struccpolitikát folytatnék, nem beismerve a tényt, hogy itt már minden elveszett?…

4. rész: Emberállatok vagy lázadó rabszolgák?

Mivel is kellene kezdeni a magyarság életre keltését hatvan éves mély kómájából? A Jobbik – amelynek növekvő támogatottsága véleményem szerint a közvélemény-kutatások által közölt 1% és a napokban megjelent, minimum 10%-nyi radikális szavazóval számoló felmérések között lehet valahol félúton – ennek a feladatnak az elvégzéséhez mindenképp szövetségeseket keres. A dolgok tétje ugyanis óriási, túlnő egy szervezet keretein, és csak egy széles, nemzeti összefogás adhat rá megoldást.

3. rész: A férget nem szalvétával söprik

A múlt héten arról írtam, hogy téved, aki a parlamenti erők elmúlt húsz évének hazudozásából kiindulva nem az ottani pártokat, hanem úgy általában a párt intézményét magát ítéli meg. Ez olyan, mintha egy csapnivaló festmény esetén a műkedvelő nem a mestert, hanem az ecsetet kárhoztatná. Tévedés, hiszen egész Európában és a világ minden országában vannak pártok, azok hozzátartoznak a közélethez, amióta csak létezik politika. Egy sikeres ország nem attól sikeres, hogy nincsenek pártok, hanem attól, hogy azokban tisztességes és alkalmas emberek dolgoznak.

1. rész: Hazánk két valósága

A politikai paletta normális esetben annak a társadalomnak a leképeződése, amelyik a népképviselet elve alapján hatalommal ruházta fel őt. Ha ez így van, egy jó szociológusnak elegendő megtekintenie a pártokat, és azokból kiindulva könnyen lefesti visszafelé a társadalom képét is. Nálunk ez nem áll fenn. Ha ez a bizonyos tudós megtekinti a magyar parlament pártjait, azok frusztrált és tragikomikus ábrázatából mindössze egy dolgot lesz képes megállapítani a magyar társadalomról: beteg. De minden más következtetése félrecsúszna. Hogy miért? A válasz nagyon egyszerű. A magyar politikai pártok nem az embereket képviselik.

Social Media Auto Publish Powered By : XYZScripts.com