Nem kétséges: a Fidesz egyik legnagyobb sikerét az elmúlt egy évben az MSZP-ben érte el. Természetesen nem azt állítom, hogy az ellenzéki párt belső ügyeit a kormány intézte, de azt igen, hogy ennél számukra kedvezőbben talán még ők sem tudták volna alakítani az eseményeket. Sokáig úgy tűnt, hogy az MSZP minden súlyos baja ellenére a szakadást azért elkerüli, az utóbbi napokban azonban egyre erősebben indult meg a látványos politikai öncsonkítás irányába.

Az indulatok elszabadulása nyilvánvaló: Szanyi Tibor már kendőzetlenül vádolja a volt miniszterelnököt az ősbűn elkövetésével, míg Gyurcsány Ferenc első számú tolla máskor szigorúan őrzött belső információkat tesz a kirakatba. Színre szín, számra szám kerül, a tét egyre emelkedik, miközben a visszafordulás esélye rohamosan csökken. S bár a felek abban minden bizonnyal egyetértenek, hogy a szakadás nyertese jelenleg leginkább a Fidesz (továbbá az MSZP-n kívüli baloldali ellenzék) lehetne, a megoldás egyre inkább ebbe az irányba mutat. De vajon kizárólag irracionalitás, személyes ellenszenv és zsigeri motívumuk vezetik a szocialista döntéshozókat, vagy van valami rendszer ebben?

Korábban azt állítottam, hogy a magyar pártok belső egységét – minden belső vita és egyéni ambíció ellenére – alapvetően két dolog erősíti, illetve akadályozza meg a gyakori kiválásokat, új pártok létrejöttét: a választási rendszer és a pártfinanszírozás rendszere. Az első nem engedi labdába rúgni az erős szervezeti háttér, országos lefedettség nélküli médiapártokat (márpedig a gyökerek eresztéséhez sok időre, rengeteg energiára és még több pénzre van szükség), az utóbbi pedig – bejáratott csatornáival és évtizedes összefonódásaival – a senki földjére küldi a rendszeren kívülieket, s elképesztő kockázatvállalásra és anyagi áldozatokra készteti a pártosodni vágyókat. A két elem alapvetően ma is igaz (bár a politikai aszimmetria a pártfinanszírozás „nem hivatalos” világában is új helyzetet teremtett): főszabályként sokkal kényelmesebb és kifizetődőbb egy párt belső ellenzékeként várni a nagy lehetőségre, mint pártbontásra játszani, vagy új pártot alapítani. Nem véletlen, hogy a pártjából kizárt Csurka István kivételével még nem akadt olyan szakadár, akinek sikerült volna új alakulata élén visszatérnie a parlamentbe: a nagy reményekkel és több ismert frontpolitikussal induló MDNP ugyanúgy elbukott, ahogy a süllyesztőbe került az összes alternatív kisgazda próbálkozás is, s minden jel szerint ez a sors vár Szili Katalin hamar jelentéktelenségbe forduló formációjára is.

Mindezek alapján azt feltételezhetnénk, hogy az MSZP mostani belháborúja egy olyan szimpla hatalmi mérkőzés, ahol a felek annyira mélyen beleásták magukat a lövészárkokba, hogy egyszerűen nem veszik észre, csatájuknak ebben a formában nem lehet győztese. Van ebben igazság, nem is kevés, ám ezúttal akadnak talán egyéb, akár racionálisnak is nevezhető érvek. A helyzet sajátságos: két végzetesen leharcolt, ám kétségtelenül bizonyos politikai értékekkel is rendelkező szereplőt látunk. Az MSZP mostani vezetői szabadulni akarnak Gyurcsánytól, akit súlyos ballasztnak tartanak, de akiről feltehetően tudják, hogy egyes politikai képességek tekintetében a nyomába sem érnek. Gyurcsány talán nem bánná, ha végleg maga mögött hagyná a süllyedőnek gondolt hajót (és kellemetlen utasait), de azt biztosan tudja, hogy az MSZP szervezete, erőforrásai és bázisa nélkül iszonyatosan nehéz helyzetbe kerül. Mindezek alapján a meccs egyik oldalon sem látszik teljesen megnyerhetetlennek: logikus lenne, ha egyrészt Mesterházyék úgy akarnának megszabadulni Gyurcsánytól, hogy az összecsapás elvegye a volt kormányfő maradék erejét, másrészt viszont Gyurcsány pedig úgy akarna lelépni, hogy ami hasznos lehet az MSZP-ből, azt még magával vigye.

Nem arról beszélek, hogy van-e esélye bármelyik forgatókönyvnek, illetve ha megvalósulna, az amúgy milyen lehetőségeket kínálna a győztesnek – ezekre a kérdésekre ugyanis nem tudom a választ, mint ahogy abban sem vagyok biztos (sőt, még mindig inkább az ellenkezőjét mondanám valamivel valószínűbbnek), hogy tényleg bekövetkezik-e a szakadás. Azt azonban látom, hogy az irracionálisnak mutatkozó küzdelem valójában nagyon is ésszerűnek tűnő egyéni megfontolásokon alapul, s éppen ez az, ami egyre inkább elkerülhetetlenné teszi a nyílt összecsapást. Nem az elszabadult indulatok vezérelnek, azok legfeljebb (tudatosan) szabad teret kapnak. S mindez akkor is igaz, és ezért is érdemes most észrevenni, ha a végén mindkét szereplő a földre kerül, s a padlóról már sem a kivérzett MSZP, sem a magára maradt Gyurcsány nem tud felállni.

Forrás: Török Gábor blogja