Évösszefoglaló? – ezt a tömör, de kétségtelenül egyértelmű, mindössze egy szóból álló levelet kaptam a minap az egyik olvasótól. A blog műfaja szerintem nem alkalmas arra, hogy egy teljességre törekvő politikai elemzést adjon 2010-ről, ezért erre majd a hagyományos politikai évkönyvben teszek kísérletet. Most csak egy dologgal foglalkozom, azzal, ami az év eleje óta a legjobban érdekel: mi lesz a magyar pártrendszer jövője?

Talán néhányan még emlékeznek arra, hogy a parlamenti választás környékén három, egyformán esélyes forgatókönyvről beszéltem, amikor a „merre tovább” kérdése felmerült. Abból indultam ki, hogy a Fidesz-KDNP hatalmas fölénye minden bizonnyal nem lesz állandó, előbb-utóbb bekövetkezik a kormányzati pozícióban megszokott lemorzsolódás. A korábbiakhoz, az 1998 utáni pártrendszerhez képest viszont komoly újdonságnak látszott a mozgás irányának kiszámíthatatlansága: egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy merre indul majd el az bizonyos inga. Benne volt a pakliban az MSZP teljes összeomlása és a radikális jobboldal kiemelkedése, azaz lengyel mintára egy sajátos jobboldali kétpártrendszer megszületése. Benne volt az MSZP lenullázódása mellett egy új baloldali váltópárt megjelenése, mondjuk az LMP megerősödésével. De – a legszegényesebb fantázia termékeként – benne volt a régi politika újjáéledése is, az új pártok eljelentéktelenedésével és az MSZP fokozatos visszaerősödésével. Nem lehet elégszer hangsúlyozni: 2010 „forradalmi” változását valójában az jelentette, hogy megingatta az azt megelőző egy évtizedben befagyni, megszilárdulni látszó magyar kvázi kétpártrendszert, annak bináris (fekete-fehér) logikájával, és megteremtette a lehetőségét valamilyen jelentős, lényegi változásnak. Visszanézve az akkori írásaimat, nekem úgy tűnik, hogy bár igyekeztem mindhárom lehetőséget komolyan venni, az izgalmasabb, érdekesebb forgatókönyveknek mintha nagyobb jelentőséget és esélyt tulajdonítottam volna.

A kiinduló helyzethez képest az elmúlt fél évben látott kép elég egyértelműnek tűnik: a három lehetséges forgatókönyvből kizárólag a harmadik esélyei növekedtek – pontosabban, a másik kettővel szemben, nem romlottak. Nehéz ezt jól megragadni, mert látni kell a bizonytalanságokat is: egyrészt nagyon kevés idő telt el ahhoz, hogy egyértelmű kijelentéseket tegyünk, másrészt pedig a közvélemény-kutatások kizárólag a Fidesz gyengülését jelzik, de nem adnak egyértelmű felvilágosítást arról, hogy az egyelőre bizonytalanná váló szavazók merre indulhatnak el. Fontos hangsúlyoznunk tehát, hogy az első hosszú egyenes végén állva mondunk még csak véleményt a versenyről, nem tudván, hogy a következő kanyarokban mi történhet. Itt és most azonban az látszik, hogy az első két forgatókönyv alapja, az MSZP összeomlása nem következett be, a három ellenzéki párt közül a szocialisták állnak a legjobban, s ez akkor is igaz, ha amúgy a párt ezer megoldatlan problémával küzd: nincs világos politikai iránya, nincs megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezetője és továbbra is őrült erővel húzza vissza az elmúlt nyolc év hiteltelensége és inkompetenciája. Mégis úgy tűnik, hogy a régi kétpártrendszer – és benne az MSZP – súlya sokkal nagyobb, mint gondoltuk.

Vagy talán nem is az MSZP-ről van elsősorban szó? Amikor ugyanis ennek a forgatókönyvnek az erejét vizsgáljuk, az egyelőre bénult szocialisták helyett érdemesebb a cselekvő Fideszre figyelnünk. Gondoljuk csak meg: ha a kormányzó párt nem a régi ellentétek mentén kezdett volna politizálni, ha nem a régi ellenfelet akarta volna életben és persze célkeresztben tartani, nagyon másképp is alakulhatott volna ez a fél év. A Fidesz azonban – sokak várakozása ellenére – nem lett „pragmatikus”, nem mozdult el a centrum irányába, nem lépte át a korábbi szimbolikus-ideológiai falakat, és nem próbált meg új törésvonalakat létrehozni. Pont ellenkezőleg cselekedett: a radikális jobboldal témáit bátran magáévá tette, s ezzel megakadályozta, hogy itt egy új, a pártrendszert strukturáló dimenzió jelenjen meg. Első számú – és szinte egyetlen – politikai ellenfelének az MSZP-t nevezte meg, s ezzel megkerülhetetlenné tette a váltópárti szerepben. S bár a szocialisták az ellenzéki térfélen is jelentős elutasítottságnak örvendenek, a Fidesz határozott és éles konfliktusokra épülő politikája olyan helyzetet teremtett, amelyben bármely más anti-Fidesz formáció, legyen szó az LMP-ről vagy még meg sem született új balliberális pártról, végső soron kénytelen lesz az MSZP-vel való együttműködést keresni. S nem csupán választástechnikai, hanem alapvetően politikai napirendi (ugyanaz lesz a véleményük) okokból.

Lehet, hogy a következő választás nem csupán Fidesz-MSZP összecsapás lesz, még azt is el tudom képzelni, hogy a nevek és a szereplők is jelentősen változnak, de ma 2010 tavaszához képest sokkal nagyobb az esélye annak, hogy a sokak által várt megújulás helyett a magyar politika elmúlt egy évtizedének logikája, tematikája és szembenállása határozza meg az eljövendő éveket is. Továbbra is meggyőződésem, hogy ezen a képen csak egy, valószínűnek egyelőre nem nevezhető esemény változtathatna: a jobboldali tábor kettéválása egy centrista és egy orbánista pártra.

Forrás: Török Gábor politikai elemző blogja