A magyar kormány az elmúlt napokban igen zavartnak tűnik – írta ma a Véleményvezér. Valami hasonlót érzek egy ideje én is, bár egy másik tünet alapján. Régi meggyőződésem, hogy egy hatalmi helyzetben lévő politikai erő „iránykeresési válságának” fontos jele lehet, ha a kelleténél sokkal többet foglalkozik ellenfeleivel, és ahelyett, hogy magával és programjával törődne, folyamatosan a másik oldal hibáztatásával önigazol. Láttunk már ilyet, nem is egyszer.

A Fidesz kommunikációs stratégiájában mindig is lényegi pont volt az ellenfél. Amióta a párt a kilencvenes évek közepe táján úgy döntött, hogy az 1990-es történelmi vereség után visszaerősödő utódpárti MSZP-re osztja ezt a szerepet, a táborteremtésben fontos funkciója volt az egyik oldal – másik oldal felosztásnak. A Fidesz azonban általában ügyelt arra, hogy a szocialistákkal való harcában ne tévessze szem elől a választókat, s potenciális szavazóiban ne alakuljon ki az a kép, hogy kizárólag a politikai elit két eltérő érdekű csoportja harcol egymással. Az MSZP démonizálása segített a belső ellentétek tompításában, legyőzése közös alapot adott a tábornak, de az ellenfél „használata” inkább tűnt adekvát eszköznek, mint öncélnak. Orbán Viktor első kormányzási idején – és később ellenzéki vezérként is – például kifejezetten kerülte, hogy közvetlenül konfrontálódjon a szocialistákkal, ha tehette, inkább ignorálta, elfelejtette, ködös fogalmakba csomagolta őket beszédeiben.

Ehhez képest az elmúlt hetekben egyre többet foglalkozik a (tág értelemben vett) kormányzati kommunikáció az ellenféllel, sokkal többet, mint amit az amúgy a Fidesznek korábban sok hasznot hozó „gyurcsányozás” indokolna. Az alkotmány vitájában szinte minden felszólaló – még az első szónoklatot tartó Kövér László is – a „hiányuk” magyarázatával kezdett, Gulyás Gergely mai záró beszédét pedig azzal indította, hogy Medgyessy Péter 2002-es kormányprogramjával próbált erősíteni az érvelésén. Mindez megítélésem szerint már túlmegy azon a szinten, amit a stratégiai szempontok igényelnek: az ellenféllel való foglalkozás itt már nem egy hasznos politikai húzás eredményeként, hanem sokkal inkább jobb híján, más ötlet helyett, az elbizonytalanodás jeleként történik.

A változás – ha másképp és más mértékben – ismerős lehet. Az eddigi kormányok többségénél egy idő után eljött egy olyan pont, ahol a kormányzás lendületének megtörését hasonló kommunikációs fordulat jelezte. Ennek legerősebb példáját Gyurcsány Ferenc produkálta, aki 2006 után szinte minden megszólalását az ellenzék kioktatására, az ellenzéki politika értelmezésére használta. A hasonlóság azért meglepő, mert a különbségek amúgy ordítóak: a szocialista politikus kormányának tehetetlenségét próbálta elrejteni ezzel (miért nem tudja csinálni), míg a Fidesz éppen a kétharmados rendszerátalakító hév (miért csinálja) kellős közepén váltott erre az üzemmódra. Arról már nem is beszélve, hogy míg korábban az aktuális ellenzéki erő feltámadása megelőzte a kormány odafordulását, most a kutatások szerint ilyesmiről még nem beszélhetünk.

S hogy – ha egyáltalán nem tévedek – mi következik ebből? Egyrészt szinte semmi, hiszen mindez lehet akár egy pillanatnyi stratégiai tanácstalanság jele is, s az alkotmány elfogadása után a kormány majd visszatalál a korábbi kezdeményező, irányító, domináló szerepbe. Másrészt viszont, ha ez mégsem történik meg, akkor hamarosan a mostani elbizonytalanodásnál akár sokkal többről is beszélhetünk.

Forrás: Török Gábor blogja