„Gratulálni jöttem, mert ön rendkívül ügyesen hiteti el a magyarokkal, hogy fontos az, amit gondol és tesz. Hogy múlik azon bármi! Nagyon tehetségesen csinálja.” Frei Tamás új könyvében az orosz Gazprom elnöke ezekkel a szavakkal kezdi ultimátumszerű mondandóját, amikor a magyar miniszterelnökkel találkozik. A negyvenes évei közepén járó budapesti politikus azonban – ellentétben az országot eláruló, a Moszkvából hazafelé tartó gépen a megkapott korrupciós pénz miatt örömtáncot lejtő korábbi kormányfővel – karakán módon felel: „Magyarország nem eladó. Ha kell a gáztároló és az INA, akkor ismét tankokkal kell jönniük.”

Miközben ezt a meglepően izgalmas könyvet olvastam, folyamatosan azon gondolkoztam, hogy miért annyira provinciális és törzsi jellegű a magyar politika. Vajon miért nem tudjuk szinte soha elkülöníteni az ország és egy adott politikai erő érdekét? Miért van az, hogy az aktuális kormány rögtön, kétkedés és mérlegelés nélkül azonosítja saját politikai céljait a nemzetével, a mindenkori ellenzék pedig a minél rosszabb, annál jobb politikájába menekül? Miért lehet örülni annak, ha nem nő a gazdaság, ha sikertelen a kormány, ha rossz a hírünk a nagyvilágban? Miért nem vesszük észre, hogy másoknak, a külvilágnak szinte mindegy, hogy Gyurcsány vagy Orbán – mint látjuk, gyakran össze is keverik őket -, nekik mi mindannyian csak magyarok vagyunk?

Persze veszélyes terepre merészkedünk, ha ebbe az irányba terelődik a beszélgetés: kifejezetten nehezen viselem azokat a közhelyes megjegyzéseket, amelyek a „miért vitatkoznak a magyar politikusok, ahelyett, hogy közösen dolgoznának az ország felemelkedésén” sekélyes gondolatvilágában mozognak. A politika mindig verseny is, érdekek és értékek összecsapása, ahogy erről amúgy a mi politikusaink is olyan szépen tudnak beszélni, ha éppen ehhez támad kedvük. A probléma csak az, hogy amint kidugjuk a fejünket innen, és átnézünk a törzsi harcainkon, egy olyan világban találjuk magunkat, ahol minden súlyos belső sérülést kárörvendve fogadnak a riválisok, ahol csak az maradhat talpon – de az sem mindig -, aki legalább az alapkérdésekben maga mögött tudhatja az országát. Alapkérdésekben, mondom, olyan ügyekben, amit a nemzeti érdek világába szoktunk sorolni, és amelyek ki is jelölik helyünket a világban. Nem szeretni kell a kormányt, nem is ájultan követni, hibáit, bűneit rejtegetni; de ha erős országot szeretnénk, akkor kardozni itthon kell, a hátbaszúrást pedig el kell felejteni.

De vajon mi a teendő akkor, ha meggyőződésünk, hogy a kormány a szakadékba vezeti az országot? Lehet-e, szabad-e némasággal vagy szégyenlős távolságtartással a nemzeti érdekre hivatkozva támogatni egy rossz politikát? Sokan bizonyára lelkesen bólogatnak – persze csak akkor, ha éppen az ő kedvenc törzsfőnökük áll az ország élén. De a lelkes Orbán-pártiak a világért sem gyakorolták volna ezt a „nemzetvesztő” Gyurcsány esetén, ahogy az Orbán-ellenesek sem teszik ezt most, amikor az „antidemokratikus” veszélytől való félelmükben néha már csak a nemzetközi politika segítségében bíznak.

Pedig egyszerű lenne a megoldás: bármekkorák is a belső ellentétek, bármennyire is eltérőek az álláspontok, csak húzni kellene egy képzeletbeli vonalat. Hogy meddig vitázunk, harcolunk, küzdünk az igazunkért egymás ellen, és honnantól kezdve tartjuk fontosabbnak mindazt, ami összeköt, ami egyesít, ami azonossá tesz. S miközben húzzuk azt a vonalat, még valamire szükség lenne: meglátni az ellenfélben, a riválisban azt, akit a külvilág lát. A másik magyart.

Forrás: Török Gábor politikai elemző blogja