Sokan kérdezik, hogy a politikával való hivatásszerű foglalkozás nem teszi-e az embert végletesen csalódottá, kiábrándulttá, esetleg cinikussá. Általában nemmel szoktam válaszolni, mert az érdeklődés és a kíváncsiság nálam tényleg rendre legyűri ezeket a negatív érzéseket – ha nem is mindig azonnal.

A kormány gazdasági csomagjának tálalását és fogadtatását figyelve például könnyen elveszhetnek az illúziók. Elég beütni a fidesz.hu keresőjébe a „korkedvezményes” szót, és csak úgy özönlenek azok a cikkek és megszólalások, amelyekben a Fidesz korábban a magyarság elleni ősbűnnek láttatta azt, amire most maga készül. „A nyugdíjrendszer átalakításával pedig – például a korkedvezményes nyugdíj megszüntetésével – a kormány gyakorlatilag hadat üzent a nyugdíjasoknak” – olvashatjuk 2006 nyaráról, de bárhová nézünk az elmúlt nyolc évből, csupa olyan magabiztosan levert cölöpöt látunk, amelyek közül egyet-kettőt most nagyon fájdalmas lesz kihúzni.

S mit tapasztalunk a másik oldalon? Az elmúlt években megszorításról-megszorításra politizáló MSZP édes kárörömmel állapítja meg, hogy végül a Fidesz sem tud más irányt venni, a párt elnöke pedig a program kapcsán sajnálkozva jelzi, hogy „a hét említett terület közül legalább hat az emberek zsebét fogja érinteni és az adóemelések is nehezíteni fogják az emberek sorsát”. A tévéstúdiókban szinte újjászületnek, kivirulnak a szocialista politikusok: láthatóan megváltásként élik meg ezt a szerepcserét.

Mondhatjuk persze rezignáltan vagy lemondóan, hogy ilyen a politika, felidézhetjük az álláspontról és az üléspontról szóló közhelyeket, mindez azonban sehová sem vezet; pontosabban csak tovább növeli a politikával és a politikusokkal kapcsolatos egyre erősebb elutasítást. A törzsszavazók természetesen egy pillanatra sem inognak meg, náluk a fekete és a fehér kérdése nem az érzékelésről, hanem a hitről szól. A választók többsége azonban – ahogy ezt a kutatások is mutatják – egyre bizalmatlanabbul és kiábrándultabban figyeli ezt az egészet, s talán már akkor sem hinné el, hogy őszinte szavakat hall, ha véletlenül egy politikus ezzel kísérletezne. Hiába gondolja a mindenkori ellenzék, hogy ez a víz az ő malmához megy; egy ilyen lefelé húzó spirálból hosszabb távon senki sem jöhet ki jól.

Hacsak… Hacsak nem kezdünk el tanulni abból, ami történt. Választók és politikusok egyaránt. Előbbiek megtanulhatnák, hogy mennyire kell komolyan venni a világvége retorikát, mennyire kell elhinni gondolkodás nélkül kedvenc pártjuknak mindazt, amit az aktuális politikai érdekeik alapján éppen mondanak. Nem csalódni vagy kivonulni kell, hanem mérlegelni, megfontolni, és ezek által alakítani a pártok politikáját. Utóbbiak ugyanis így akár egyszer fel is ismerhetnék, hogy a szerencse a politikában is forgandó, az adott pillanatban hatásosnak látszó szavak pedig oda is elkísérik majd őket, ahová talán már nem annyira szeretnék.

Egy ilyen végeredmény az illúziók elvesztését is megérné.

Forrás: Török Gábor politikai elemző blogja