Martonyi János külügyminiszter a Danas című belgrádi napilapban szombaton megjelent interjújában a trianoni békeszerződést durván bagatellizálta. Szerinte a jelenlegi kormány csak “a magyar közösség kulturális és nyelvi identitásának megőrzéséhez” ragaszkodik. Nos, ez a – bolsevik, liberális – program az, ami látványosan csődöt mondott az utóbbi 20 évben.

Lehet persze úgy érvelni, hogy az új kormány nem nyithat túl sok frontot egyszerre, pláne nem Trianonnal, hiszen az a legnagyobb darázsfészek. De itten másról van szó. Pont egy diplomatának tudni kellene, hogy ha partnere feszeget is egy ilyen kényes kérdést, amit ő nem óhajt megtárgyalni, okosabb kibúvót keresni, mint a tárgyaló partnert szőr mentén simogatni. Erre lett volna elég lehetősége, akár csak az európai autonómiák megemlítésével. De a kádári diplomáciában nevelkedett külügyminiszterünknek még ez is sok volt. Ő a téma teljes elbagatellizálását választotta, ami a magyarságra nézve durván sértő.

Számos példa van az európai történelemben olyan békeszerződésekre, amelyek egyes résztvevőknek tragédiát jelentettek. Nem szabad, hogy politikai vitáink témájává tegyük ezeket a békeszerződéseket, megterhelve ezzel az államközi kapcsolatokat – mondta Martonyi. “Teljes képtelenségről beszélnek, akik azt mondják, el kell végezni a trianoni szerződés felülvizsgálatát. Ez történelem. Ellenezzük olyan dolgok revízióját, amelyek a múlthoz tartoznak” – mondta a magyar külügyminiszter. Még nem tartozik a múlthoz, hogy a szomszéd államokban magyarok is élnek. Az ilyen politika az, ami oda vezet, hogy ez nem tartható sokáig fenn.

Erre a szombati szlovákiai választások igencsak erősen figyelmeztetnek, mivel az MKP kiesése és a magyar pártnak már alig mondható Híd bejutása az utóbbi évek önfeladó magyar politikájának tudható be. Hazai támasz nélkül ugyanis felvidéki nemzettársaink csak valami csalóka megbékélésben reménykedhettek.

Közhelyszámba megy, hogy Trianon nem békeszerződés volt, hanem békediktátum. S mint ilyen az európai történelemben páratlanul aljas, ami – bár meghirdette – semmibe vette a népek önrendelkezési jogát, mint ahogy az 1947-es párizsi békediktátum is. Ennek ellenére még Trianon is kilátásba helyezte a szerződés felülvizsgálatát, amennyiben az utódállamok megsértik a magyar kisebbség jogait. Ez azóta is folyamatos, s az oly sokáig gyógyírnak meghirdetett EU-csatlakozás nem, hogy nem váltotta be a reményeket, hanem még rosszabbított is a helyzeten.

A magyar diplomácia feladata ezek után pláne nem a meghunyászkodás és az elszakított nemzetrészek feladása, hanem a probléma feltárása és a nemzetközi fórumok elé terjesztése kell, hogy legyen. Elsősorban az aláíró hatalmakat kell felelősségükre emlékeztetnünk. Nem elég a Magyarok Világszövetségének a petíciója, hatékonyan csak a magyar kormány kezdeményezheti a trianoni és párizsi szerződés újratárgyalását, amely utóbbinak aláírásakor hazánk ráadásul megszállt ország volt.

Elfogadhatatlan úgy jogi, mint történelmi és erkölcsi okokból, hogy Magyarország tétlenül szemlélje lényeges nemzetrészei lassú megsemmisítését, jogtalan, idejét múlt és oka fogyott szerződés(ek) által. Az autonómia elérése sem lehet cél, mert mint Románia példája is mutatja, alkalom adtán megszüntethető, amitől annyi jogsértés után igencsak tarthatunk. A némelyek által felvetett bécsi döntések eredménye sem, mert a hitleri segítséggel elért terület-visszaszerzés miatt ország-világ fasisztának kiáltana ki bennünket. Hasonló eredményhez vezetne azonban az utolsó magyar (1910-es) népszámlálás adatai alapján végrehajtott határrevízió. A Magyarország által elszenvedett számtalan jogsértés miatt ez igencsak méltányos megoldás lenne.

A Martonyi által említett „teljes képtelenségről” csak akkor beszélhetünk, ha, mint Deák Ferenc említette, magunk is lemondunk jogainkról. Jogaink hatékonnyá tétele persze csak akkor lehetséges, ha egy nemzetének elkötelezett magyar kormány áll mögötte, egy tudatában megerősödött nemzettel, és egy bölcsen megdolgozott nemzetközi közvélemény támogatásával.

Forrás: Nemzeti InternetFigyelő