Józef Halász – mutatkozik be a rendőrtiszt a révkomáromi park sarkánál, amely az újonnan állított szent István szobrot veszi körül.
Majd tolmács segítségével közli velünk Szent István királyunk szobrának koszorúzási feltételeit.
A verdikt a következő: koszorúzhatunk, de nem tarthatunk beszédet, nem énekelhetjük el a magyar himnuszt, és zászlónk sem lehet.

Majd eszmefutatásából megtudhatjuk szigorának okát: nem jelentettük be a szlovák hatóságoknál jövetelünk célját.
Ha ez igaz, vajon mi alapján rendeltek el rendőri készültséget a szobor körül érkezésünk idejére?

Választ természetesen nem kaptunk.
Úgy döntöttünk inkább koszorúzunk, mint vitatkozunk.

Koszorúink és virágaink elhelyezését követő tisztelgő főhajtásunk után elhagytuk a parkot és elindultunk a hídnál hagyott zászlóinkért.

A Jobbik Magyarországért Mozgalom nevében a híd közepén néhány szóban megemlékezünk a kialakult helyzet tarthatatlanságáról nem titkolva véleményünket, hogy a történtekért a gúnyhatárok létezésén felül a két ország méltatlan és alulmúlhatatlan politikai vezetői a felelősök.

Elénekeltük a magyar és a székely himnuszt, zászlóinkat lengetve a parkolóban reánk várakozókhoz siettünk.

Az úton hazafelé csendben merengtünk a történteken.

Jó magam is a hátsó ülésen kényelmesen, elnyúlva a nyárutó szép kék egének bámulása közben szenderedtem álomba.

Egyszerre csak ismét ott állok a komáromi hídon. Az újkomáromi hídfő felől három soros rendben honvéd alakulat léptei hallatszanak, miközben vezényszavak pattognak a híd vasszerkezetén, majd a honvédek vigyázzállásba merevednek a felállított drótakadály előtt. Az akadály másik oldalán szemben velük szintén katonák csoportja álldogál, de valahogy úgy, mintha semmi közük nem lenne az éppen történő eseményekhez. Olyan benyomást keltenek, mintha Ők csupán statisztaként a vert hadak című festményhez állnának modellt egy láthatatlan festő számára.

Az alakulatuktól hárman elindulnak a drótakadályon lévő nyitott kapu felé. Megállnak ennél a nagyon ideiglenesnek tűnő akadálynál: egy sápadt őrnagy, egy fehér zászlót tartó közkatona és egy tiszthelyettes.

A magyar honvédektől is elindul három ember. Mennyivel más ez a menet! Ők a városért, a hazáért, a rabbá tett magyarjainkért mennek.

A középen haladó Kányádi László alezredes rohamsisakján megcsillan a fény, magas, kemény szoborszerű ember – a jó Isten is honvédtisztnek teremtette.

Megállnak szemben az akadály túloldalán álló csehekkel.

A tolvajok meredten nézik őket, alázat ül a szemeikben.

Aztán az őrnagyuk megszólal, a hangja szárazon, koppan, szinte mutál, és mégis megadónak tűnik.
– Alezredes úr, Révkomárom városát teljes rendben ezennel átadom.
Cseh nyelven beszél, egyik katonája fordít.

A magyar alezredes feszesen veszi tudomásul a jelentést, majd érces hangon válaszol:

– Őrnagy úr, Révkomárom városát ezennel átveszem!
Pillanatokig nagy a csend. Majd mindkét oldalon vezényszavak csattannak és a menet az akadályokat félrelökve elindul a hídon át Komáromból Komáromba a felvidéki országrész felszabadítására.

Erőt sugárzó magyar bombázókötelékek húznak el felettük mélyrepülésben.
A honvédek első sorait néma csend fogadja érkeztükben a híd túlsó oldalán.
Még a cseh parancs dohos illata nehezedik a városra.
Néhány civil előttük futva végig kiabálja és zörgeti a várost: „gyertek ki magyarok, szabadok vagytok!”

Az ablakok egyszerre felpattannak. Kitárulnak a kapuk. Az emberek pillanatok alatt elözönlik az utcát, a várost. Idegenek borulnak zokogva egymás nyakába, miközben azt hajtogatják: „végre, végre szabadok vagyunk!!!”

A hídon honvédek végelláthatatlan sora áramlik észak felé kemény, katonás, fegyveres rendben.
Szakaszok, Századok, Ezredek, Zászlóaljak vonulnak. Az északi hídfőnél Temessy Milán altábornagy szapora tisztelgéssel fogadja őket.
Egy postás kezéből kapkodják az emberek az újságokat, mindenki Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó urunk hadparancsát akarja olvasni.
A hadparancs így kezdődik:

„Honvédek!
A Trianon bilincsei alól felszabadult és újjászületett honvédségünk húszesztendei nehéz várakozás után átlépi azt a határt, amelyet mindenkor ideiglenesnek tekintettünk.
Majd így végződik:
Isten és a Haza nevében: ELŐRE!
Budapest 1938. november. 4.
Horthy”

Az autónk zökkenésére felriadok. Idő kell hozzá, hogy visszajussak a magyarszomorú mába.
Ébredésemmel undorító alakok tolakodnak elő gondolataimba, a daliás idők daliás embereinek helyére: körmösbauertamásoknak és eörsimátyásoknak hívják Őket. Látványuk taszító és ellenséges, sajnos sokan vannak.

Ők a magyar öröm, a magyar szabadság ellenségei.

Övék a világ minden marxista és azzal szimbiózisban élő kozmopolita liberális szervezete, amelyek folyamatosan szemben álltak és állnak Magyarország történelmi igazával, és a magyar nép önrendelkezési jogával!

A mai liberális kozmopoliták rafinált taktikákkal mossák az emberek agyát azért, hogy a komáromi hídon 1938. november 5-én történt csoda megismételhetőségében ne higgyenek.
Budapesten napjainkban vitéz Nagybányai Horthy Miklós, vagy a Rongyos Gárda nem kaphat szobrot, de még Wass Albert sem, viszont az ezer éves Magyar Királyságot felszámoló hazaáruló Károlyi gróf változatlanul a Parlament mellől szemléli áldatlan tevékenységének eredményét.

Drága magyar Testvéreim!

Szeretnék figyelmeztetni mindenkit, ha a leírtakkal azonos a véleménye, akkor jobb, ha tudja, hogy kirekesztő, soviniszta, náci, fasiszta, és úgy egyébként – antiszemita is…

A miheztartás végett: mi, az ország egyetlen nemzeti érdekekért elkötelezetten harcoló pártja, a Jobbik Magyarországért Mozgalom nem csak emlékezni, de ismételni is akarunk a megfelelő történelmi pillanatban.

Adjon az Isten szebb jövőt!

(A szerző a Jobbik Magyarországért Mozgalom alelnöke.)