Mostanában, amikor ismét dühöng a magyarellenesség, s némely román politikusnak egyenesen szitokszó az autonómia, sokat töprengek a székely faluközösségek történetén. A kérdés szakértője, Imreh István történész több könyvet írt a rendtartó székely faluról, előttünk a minta. Ami volt, még lehet.

A kisebbségi sors örökös kihívások elé állít, most nem is az a kérdés, hogy kinek volt igaza, az író Makkai Sándor­nak-e, az egykori református püspöknek, aki egy logikus levezetés végén leírta, hogy nem lehet, és távozott Erdély­ből, s a két szó, mint két göröngy kopog képzelt koporsónkon, vagy a költő Reményik Sándornak, aki barátjának válaszul megírta: lehet, mert kell!

A magyar történelem halál­kanyarjai, csapdái, útvesztői, kényszerhelyzetei Mo­hács óta nemigen állították a történelem terrorját, kataklizmáit elviselni kényszerülőket igazi választás elé, a mohácsi vereség óta megnyert csaták és vesztett háborúk takarják egymást, világossá téve, hogy itt mindig egyetlen szerep kínálkozott: megmaradni.

Ezer esztendeje az államalapító király választott, s nem is az volt az igazi tét, hogy kereszténnyé tegye-e népét, s így megmaradhasson a történelem viharaiban, a végzetes árban, amely annyi népet elsodort – hanem az, hogy melyik egyházat válassza. Rómától vagy Bizánctól fogadja el a felajánlott koronát? A csábítás nagy volt, ő Rómát választotta, minden rendelkezésére álló erővel tette kereszténnyé és katolikussá népét, megteremtette a középkori magyar államot.

S ennek az államnak az első ötszáz esztendejében voltak fénylő periódusai: Szent László, Nagy Lajos, Zsigmond, Mátyás kora. Ezek az uralkodók továbbfejlesztették a középkori magyar államot, Szent István példája lebegett előttük. Hogy miként gondolkodott államalapító királyunk a történelemről, a magyarságról, hogyan képzelte el a jó királyt, nem kell találgatnunk. Ő maga írt erről fiának, a tragikus sorsú Imre hercegnek Intelmeiben: „Türelem és igaz ítélet a királyi korona örök ékessége.”

A nagy probléma a kereszténység felvétele után a politikai egység és a monarchikus államforma megteremtése volt! A középkor nagy történésze, Hóman Bálint joggal írhatta le, hogy „évtizedeken át tartó, törvényhozó, szervező, országrendező munkája során István király nem egy idegen eszményt és intézményt, nyugati földön bevált hatalmi szervezetet ültetett át magyar talajba, de a régiből csak azt pusztította el, ami már korhadt és időszerűtlen volt, és összeomlással fenyegetett. Magyar szellemet vitt az új intézményekbe, serkentő idegen kovászt a régibe, hogy egymás mellett és majdan egymásba olvadva működhessenek az új magyar fejlődés megalapozásában.”

Ez az államszerkezet ötszáz évig, Mohácsig működőképes maradt, s épp a sürgető reformok elmaradása miatt következett be váratlan összeomlása – ám önmagában ez nem lett volna elég, hogy a magyarság történelme halálkanyarjaiban és kényszerhelyzeteiben fennmaradhasson. A látnok Adyt idézve: ez a nép él, és élni akar!

S ha valami egy ilyen végzetesnek tűnő vereségekkel, összeroppanásokkal terhelt nép történetében, mint a magyar, bizakodásra adhat okot a fene fátumok ellenére is, az éppen a hihetetlen élni akarás.

Bogdán László

Háromszékszebbjovo.hu

1376750040