Huszonöt évvel ezelőtt, azon a nyár eleji napon sokezer ember állt egyszerre megrendülten, szomorúan, de mégis valahol boldogan a Hősök terén, Nagy Imre és társai koporsója előtt. Mindenki tudta, mindenki érezte, hogy a változások visszafordíthatatlanul elkezdődtek, és mindenki hitte, hogy innentől majd minden más lesz, hogy a ránk erőszakolt kommunizmus után, innentől majd a szabadság és a jólét évei következnek.

A gyász fekete és fehér színeinek drapériájával bevont Műcsarnok lépcsőjén hat koporsó feküdt. Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczy Géza és Szilágyi József koporsója mellett egy hatodik, mely a tragédia minden mártírját és hősi halottját jelképezte.

A tömeg méltóságteljesen hallgatta az egymást váltó szónokokat. Aztán egy szakállas fiatalember lépett a mikrofonhoz és elmondta a nap talán legfontosabb gondolatát: „A hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik”.

Őszintén megmondom, akkor, ott a tömegben csillogó szemű fiatalként azt gondoltam, hogy ez a mondat azért erős szónoki túlzás. Akkor, ott a tömegben elképzelhetetlenek tartottam, hogy ez tényleg így lesz majd. Ma már látható, ma már tudom, ma már tudjuk, hogy Orbán Viktornak akarva-akaratlanul, de akkor igaza volt.

Anno ’89-ben, az ellopott változások hajnalán a felettünk döntők tényleg belerakták abba a koporsóba a mi éveinket is. Pontosabban csak a mi éveinket rakták bele, miközben ők az elvtársi kapcsolatokból, az elprivatizált állami vagyonokból, a politikai küzdelemnek látszó színjátékból megvalósították a maguk, egy felső, szűk réteg szabadságát és jólétét.

Ma, huszonöt évvel az események után, azt gondolom joggal tehető fel a kérdés: vajon hány évtized van még, hány évtized lehet még abban a bizonyos hatodik koporsóban? És vajon hány év került még bele az elmúlt évtizedekben újként, a már elhantoltak mellé?

Bár talán az a jobb, ha nem tudjuk. Lehet, nagyon megdöbbennénk…