Az elmúlt hetekhez képest keveset változott a helyzet katonai értelemben Líbiában. A nyomás azonban egyre nő Moammer Kadhafin és rendszerén. A diktátor körül egyre fogy a levegő, de vajon mi lesz vele? Megölik, elmenekül… és utána mi történik 42 éven át uralt országával?

A líbiai polgárháború rövidesen negyedik hónapjába lép anélkül, hogy számottevő változás következett volna be a frontvonalakon. Az április eleje óta fennálló patthelyzetben talán az elmúlt napok fejleményei változtathatnak; a felkelők erői, úgy tűnik, képesek megtörni Miszráta ostromát és visszaverik a Moammer Kadhafihoz hű erőket a város közvetlen közeléből. Bár május hetedikén még arról szóltak a hírek, hogy a diktátorhoz hű csapatok kisrepülőgépekből átalakított rögtönzött bombázókkal megsemmisítették a nyugat-líbiai város üzemanyagraktárait, a rákövetkező napokban a várost védő lázadók visszafoglalták a repteret, valamint nyugati irányba közel 30 kilométert sikerült előretörniük, ezzel megtörve a február óta tartó ostromot.

Kérdés azonban, hogy az ostromgyűrű feltörése és az újonnan megszerzett területek megtartása lehetséges-e a felkelők számára. Ha visszagondolunk a háború korábbi időszakára, mielőtt a patthelyzet beállt volna, egy rendkívül gyorsan mozgó, oda-vissza hullámzó hadi helyzet volt jellemző. Bár a legtöbb helyszíni beszámoló szerint a Miszrátát védő nyugati felkelők szervezettebb képet mutatnak, mint keleti társaik, az azonban kérdéses, hogy a városból kitörve mennyire lesznek képesek megtartani katonai kezdeményező képességüket.

A felkelők számára kedvező miszrátai eseményekkel párhuzamban – feltehetően azzal némileg összefüggésben is – Tripoliban is aktivizálták magukat a megmaradt és eddig illegalitásba kényszerített ellenállók. Az Al-Dzsazíra szerint a tripoli felkelők sikeresen elfoglalták a főváros melletti Mitiga légitámaszpontot és a főváros több városrészében ezzel párhuzamosan szórványos összecsapások robbantak ki. Azt nehéz megmondani jelen pillanatban, hogy a Miszrátában, illetve a nyugati fronton történtek valós katonai jelentősége mekkora, az mindenesetre biztos, hogy lélektani jelentősége igen nagy. Ugyanis rámutat arra, hogy az ezredes hatalma az eddig hátországaként számon tartott Nyugat-Líbiában sem olyan stabil, mint azt eddig feltételezték. Ez pedig azt is jelentheti, hogy a fokozódó nyomás hatására egy újabb felkelés nyugaton akár végleg megroppanthatja a rezsimet.

Május eleje óta a NATO is érezhetően fokozta erőfeszítéseit a légicsapások terén. Az eddig elsősorban a lojalista csapatok nehézfegyverzetét, illetve utánpótlási vonalait támadó szövetséges légierő a hangsúlyt egyre inkább a parancsnoki struktúrák lerombolására helyezte át. Ez a gyakorlatban azt is jelenti, hogy a forradalom vezetőjének tripoli Bab al-Azízja rezidencia komplexuma elleni légitámadások napi rendszerességűvé váltak. Egy ilyen légicsapás következtében halt meg április 30-án Kadhafi legkisebb fia, Szaif al-Arab Kadhafi is. Az ezredes, illetve a hozzá hű állami média ezt természetesen a személye elleni támadásként értelmezte és kommunikálta.

Ha a vipera fejét levágják…

Érdemes mindenképpen elgondolkodni azon, hogy mi történne, ha Kadhafit sikerülne likvidálni. Megérné-e a szövetségeseknek, ha a forradalom vezetőjét egy légicsapással megölnék, illetve nemzetközi jogilag ez elfogadható-e? A felvetés már önmagában is érdekes, hiszen a beavatkozást jóváhagyó 1973-as BT határozat értelmében sem a rezsimváltás, sem az ezredes likvidálása nem legitimálható. A rezsimváltás gondolata azonban már a beavatkozás elejétől körbelengi a koalíció műveleteit. Hiszen nem egyszer utaltak rá a beavatkozó államok vezetői, hogy Líbia jövője elképzelhetetlen Kadhafival. Ez lényegében, ha kimondatlanul is, de a rezsimváltás szándékának deklarációja. A legutóbbi, május 8-án tett nyilatkozatában éppen Rasmussen NATO főtitkár tette világossá, hogy „Kadhafinak nincs jövője Líbiában”. Ez pedig nem jelent mást, mint rezsimváltást.

A forradalom vezetőjének likvidálása még a rezsimváltásnál is sokkal kényesebb ügy. Nemzetközi jogilag egy szuverén állam vezetőjét nem lehet likvidálni, így Kadhafit sem. Persze az is kérdés, hogy az ezredes legitim vezetője-e jelenleg Líbiának. Mint ismeretes a koalíció három állama, Franciaország, Olaszország és Katar a bengázi Átmeneti Nemzeti Tanácsot ismerte el Líbia kormányaként. Emellett az Egyesült Királyság is világossá tette a korábbiakban, hogy Kadhafit nem tekintik az észak-afrikai állam legitim vezetőjének. Amennyiben az ezredes nem legitim vezető, úgy, ha egy légitámadásban életét vesztené, az akció sem sértené a nemzetközi jogot.

Az ezredes ilyen irányú likvidálása mellett számos érvet lehetne felhozni. Halála valószínűleg alapjaiban rengetné meg a rezsimet, bár az egyáltalán nem biztos, hogy ettől azonnal összeomlana. Kadhafi fiai és a hozzá legközelebb álló vezetők csoportja lehet, hogy a vezér nélkül is folytatná a harcot, amennyiben az eddig mellette kitartó törzsi vezetők nem pártolnak el a rezsimtől a diktátor halála után. A szövetségesek mindenesetre világossá tették, hogy ha Kadhafi valamely parancsnoki komplexumban tartózkodik a légicsapások idején, akkor legitim célponttá válik.

Az ajtó még nyitva áll

A fenti félreérthetetlen üzenet ellenére annyi biztos, hogy a koalíció nem szándékozik Kadhafit levadászni. Franco Frattini olasz külügyminiszter május 11-i nyilatkozatában a hónap végéig adott időt a 42 éve uralkodó diktátornak, hogy az őt fogadni hajlandó államok valamelyikébe távozzon. Így akár a hozzá hasonló diktátorokkal egyetemben élhetné le életét, akárcsak Uganda egykori vezetője Idi Amin Szaúd-Arábiában, vagy az etióp Derg vezetője Mengisztu, aki ma is Zimbabwéban él száműzetésben. Ezzel megelőzheti, hogy nemzetközi elfogatóparancsot adjanak ki ellene, így az egykori szerb elnök Milosevics sorsára jutva. Az ajtó egyelőre nyitva áll Kadhafi és családja előtt, a döntés a kezében van, hogy menekül, amíg lehet, vagy, ahogy azzal már korábban fenyegetőzött, a végsőkig kitart tripoli erődjében. Ha a felkelők kezére kerül, akkor nem sok jóra számíthat és feltehetőleg Szaddám Husszein iraki diktátorhoz hasonlóan nem úszhatja meg a kivégzést.

Bármi is legyen az ezredes sorsa a líbiai háború vége még mindig nem látható. Bár a légicsapások intenzitásának növelésével a szövetségesek fokozzák a nyomást, ám a Kadhafival szembenálló erők szervezettségének és felszereltségének javítására tett lépések csak hosszabb távon éreztetik hatásukat. A felkelők részéről egyfajta tétlenség tapasztalható – különös tekintettel a keleti frontra –, ami feltehetőleg erőgyűjtéssel magyarázható. Az is nyilvánvaló, hogy a Bengázi székhelyű ÁNT feladatai egyre szélesebb körűek. Már nem pusztán a napról napra történő túlélésre kell koncentrálni, illetve a Kadhafi ellenes harcra, hanem egy működőképes állami struktúrát is ki kell alakítani a felkelők uralta területeken.

Ehhez, illetve természetesen a háború sikeres folytatásához a legfontosabb feladat az anyagi erőforrások megteremtése, melynek eszköze egyfelől a befagyasztott líbiai vagyon becsatornázása, illetve az olajexport beindítása és fenntartása. Ezek a törekvések nem pusztán a Nemzeti Tanács, hanem a nemzetközi koalíció tagjait tömörítő kontaktcsoport számára is kiemelt feladat. Ennek megfelelően a kontaktcsoport legutóbbi római csúcsán Franco Frattini bejelentett egy pénzügyi alap létrehozását, mely 250 millió dollárt tett elérhetővé a Nemzeti Tanács számára. A felkelők vezetői jelezték, hogy a hadikiadások, élelmiszerek és az egészségügy finanszírozásához mintegy 2-3 milliárd dollárra lenne szükségük az elkövetkezendő hónapokban. Tekintetbe véve, hogy az eddig befagyasztott Kadhafi vagyon nagyjából 60 milliárd dollárt tesz ki a felkelők, illetve az ÁNT finanszírozása hosszabb távon is megoldhatónak tűnik.

Hogyan tovább Kadhafi után?

Fontos kérdés lehet a jövőre nézve a stabilizáció is, hiszen a diktátor hatalmának végleges megdöntése után is számos probléma merül fel. Meg kell alapozni a poszt-kadhafista Líbia közeljövőjét, ami remélhetőleg demokratikus átmenetet jelent. Ennek előfeltétele, hogy a líbiai társadalom alapját adó törzsek, illetve az ellenzéki politikai csoportosulások meg tudjanak egyezni egymással. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a Kadhafi utáni időszak ne polgárháborúval vegye kezdetét. Több-kevesebb híradás már megjelent arról, hogy a lázadók által ellenőrzött területeken leszámolások áldozatává váltak a régi rezsim kiszolgálói – ahogy erről a New York Times cikke is beszámol. Ezen túlmenően komoly biztonsági problémák vannak Bengáziban, ahol a hadsereg raktáraiból kikerült rengeteg fegyver egy része bűnözők kezébe jutott. A közbiztonság drasztikus romlása és a politikai gyilkosságok elterjedése hasonló problémát jelentett a 2003-as háborút követően Irakban. Ezeket a problémákat nyilvánvalóan a felkelők kormányaként funkcionáló ÁNT-nek kell megoldania.

A politikai gyilkosságok és leszámolások megjelenése pedig akár a rezsim híveinek ellenállását is megkeményítheti, hiszen ők is jelen vannak a felkelők által uralt területeken, ahogy arról az Al-Dzsazíra riportja is beszámol. A Kadhafi elleni háborút követően a felkelőknek mindenképpen stabilitást kell teremteniük az országban. Az persze kérdéses, hogy erre képesek lesznek-e anélkül, hogy külső békefenntartó erőt kelljen vezényelni az országba, ahogyan arra Koszovóban is sor került. A NATO és a szövetségesek szerepét tekintve elég világosnak tűnik, hogy nem óhajtanak szárazföldi erőket küldeni, legalábbis a konfliktus ezen fázisában semmiképpen sem. Az, hogy a felkelők mit tudnak majd kezdeni az ölükbe hulló hatalommal a Kadhafi nélküli Líbiában, valamint a rendkívül heterogén társaság – melyben nyugatról hazatért migránsok, különböző a felkelők oldalán álló törzsi vezetők, a diktátortól elpártolt egykori követői és persze iszlamisták is vannak – hogyan képes majd együttműködni, egyelőre nyitott kérdés.

Forrás: Kitekintő.hu – Iván Márton