A magyarországi közbeszerzéseknél eddig le voltak osztva a lapok, de Simicska szemében ez a megállapodás vélhetőleg a múlté, a miniszterelnök egykori szövetségese gőzerővel készül a piaci versenyre. Az Orbán-Simicska konfliktus valami olyat hozhat nekünk, ami kivételesen pozitív lesz hosszú távon: a verseny szellemiségét, a küzdést, a minőségi munkát. Tudtukon és akaratukon kívül most kezdődhet meg a magyar építőipari cégek között a tényleges kapitalizmus, a piacgazdaság kialakulása.

2013-ban, amikor a NER padlógázzal dübörgött, Orbán és Simicska kebelbarátok voltak, a Közbeszerzési Döntőbizottság élén csupa megbízható káder állt. Csak az volt kb. a kérdés, hogy a Közgép hetente egymilliárdnál több vagy kevesebb új megbízást kap.

A 2014-es választási győzelem óta nagyot fordult a világ a NER-társakkal, olyan átrendeződések, szövetségek, ellenségek jöttek létre vagy bomlottak fel, amiket Frei Tamáson kívül nem sokan láthattak előre. Simicska totális szembefordulása egykori kenyéradójával brutálisan őszinte és szívből jövő volt, egy olyan emberé, aki mindezt a feszültséget valószínűleg már hosszú ideje cipelte magával. Ebből egy olyan helyzet alakult ki, amely eddig ismeretlen volt hazánkban (épp ezért izgalmas is), de egyúttal messzemenőkig tartó következményei is lehetnek a későbbiekben.

orbansimicska

Az újgazdagok mohósága

A magyar gazdaság gyakorlatilag a rendszerváltás óta szenvedi azt, hogy nagyon magas a külföldi résztulajdon aránya, a hazai vállalkozások tőkeszegények és nem innovatívak, továbbá kevés az olyan magyar cégvezető és tulajdonos, aki nemzetközi szinten is sikeres és eredményes magyar nagyvállalatot tudott volna felépíteni. Az okok elsősorban a rendszerváltáskori privatizációban keresendőek, az állami vállalataink többségét bagóért adtuk el, nagyon nagy hányada ment külföldi kézbe, illetve pusztán a piacszerzés motiválta a jövendő (elsősorban külföldi) vevőt. Magyar tulajdoni hányad a nagy,- és középvállalatok között érdemben nem alakult ki, csupán egy roppant szűk réteg élvezhette ennek áldásait, így jött létre a Csányi-Demján-Széles-féle újgazdag elit.

Valószínűleg a privatizáció célja alapvetően nem is az volt, hogy dominánssá, legalábbis meghatározóvá tegye a magyar tulajdoni hányadot, nem is így alkották meg a jogszabályokat. A valódi cél vélhetőleg a minél gyorsabb egyszeri állami jövedelem-bevétel volt, a hosszú távú hatással senki nem akart, de lehet, nem is tudott számolni. A csehek velünk ellentétes utat követtek, ott széles körnek tették lehetővé a magántulajdon megszerzését, cél volt az erős hazai vállalkozói szektor és kultúra kialakítása. Ennek köszönhetően Csehország megtartotta, sőt növelte első helyét a volt keleti blokk országai között, az állami beruházások kapcsán valódi versenyben születnek a győztesek, korrupció miatt pedig sorra hullanak a fejek, nincsenek védett személyek, lásd pl. a regnáló miniszterelnök is lemondásra kényszerült. El tudnánk képzelni itthon, hogy Polt Péter vizsgálata alapján eljárás indulna Orbán Viktor, Mészáros Lőrinc, vagy mondjuk Tiborcz István ellen? Ugye nem? Épp ez a baj.

Tolvajok és strómanok

Egy ország, annak társadalma, lakossága, egyszerűen a polgárai akkor lesznek sikeresek, ha nagy részük folyamatosan versenyez egymással, megpróbálják bebizonyítani és tenni is azért, hogy „én legyek a legjobb”. Az ugyanis nem teljesítmény, hogy a miniszterelnök szomszédja a folyamatosan számára kialakított feltételek mellett milliárdokat nyer, egyértelműbben fogalmazva megkárosítja az államkasszát, így végső soron minket, adófizető állampolgárokat. Azt gondolom – hangozzék is durván –, hogy ezek az emberek nettó tolvajok és strómanok, akik egy bizonyos kör utasításait teljesítik. Azért azt ne gondoljuk, hogy a szerény képességű Mészáros Lőrinc azért kap milliárdos megrendeléseket, mert különösen tehetséges vagy ügyes lenne. Épp ez a patika tiszta helyzet, a bezártság, a verseny teljes hiánya és a kontraszelekció miatt lesz a felcsúti gázszerelő csak addig helyzetben, amíg a szomszédja az ország miniszterelnöke.

Ez egy elképesztően káros helyzet, hiszen súlyos milliárdokat pumpálunk így teljesen értéktelen vállalatokba és emberekbe, akik egy kormányváltás után vélhetőleg hamarosan becsődölnek, rengeteg adósságot hagyva maguk mögött. Erre eklatáns példa a Vegyépszer Zrt., akik az első Orbán-kormány házi építőipari cége voltak, de mihelyst a narancsot a szegfű váltotta, máris nem voltak olyan sikeresek, csődbe is mentek. Ne legyenek kétségeink, a Mészárosok, Tiborczok, Garancsik sorsa vélhetőleg ugyanez lesz, hiszen őket csak a hűségük és szervilitásuk emeli ki ebből a mezőnyből, semmiképpen sem tudásuk, munkakultúrájuk, szorgalmuk.

Simicska Lajos, a megkerülhetetlen

A fentebb említett táborból egyetlen egy kivétel volt, aki nagyjából értette, hogyan működik a gazdaság, hogy kell felépíteni egy jól működő céget, amely egy esetleges kormányváltás után is talpon maradhat. Ez az ember pedig Simicska Lajos. Jelen sorok írója szó szerint undorodik attól, amit az Orbán-Simicska tandem csinált az elmúlt évtizedekben, de az eredményességet nem szabad elvitatni Lajostól. Az a tény, hogy a Fidesznek a semmiből gazdasági hátországot épített, hogy nyolc év ellenzékiség idején is képes volt cégeivel talpon maradni, sőt finanszírozni a párt működését, azelőtt le a kalappal. Pontosan azon tulajdonsága tette erre lehetővé, hogy nem érkezett előjogokkal, nem volt beágyazott szerepe sehol, a Fidesz 1994-ben egyike volt az apró pártocskáknak. Viszont Simicska munkával, furfanggal és törtetéssel elérte azt, ami ma: önálló gazdasági és médiabirodalom. A szűk évek 2010-ig tartottak, azóta már bőven élvezhette a javakat is, ki tudja, talán el is kényelmesedett. Ez az idilli állapot tartott egészen 2014-ig, az emlékezetes „gecizés” és a legutóbbi ügynökvád óta látható, hogy ennek a harmonikus együttlétnek vélhetőleg örökre vége, amely nagy átrendeződést indított el a médiapiacon.

De nemcsak ott. A Közgép és kapcsolt cégei mostanra hatalmasra híztak, rengeteg technikát, tudást, referenciát halmoztak fel, lényegében a magyar építőipari piac megkerülhetetlen szereplőivé váltak. Éppen ezért hiába esett ki Simicska Lajos a pikszisből, valójában igen nehéz lesz tőlük függetlenítenie magát bárkinek is. Simicska nagy küzdő, azt senki se várja, hogy feltett kézzel meg fogja adni magát, vagy hagyja, hogy elvegyék tőle azt, amit eddig megszerzett.

És itt jön be a sokat emlegetett verseny szerepe, amely mostantól jóval nagyobbat fog nyomni a latban az állami beruházásoknál. Simicskának a túlélés a tét, ahhoz, hogy egyben tudja tartani a birodalmát, ahhoz pénz kell, az meg csakis egy helyről érkezhet, mégpedig az Európai Unió irányából, közbeszerzés formájában. Egyszerű a helyzet: nettó 150 millió forint feletti építési beruházások felett szabad a verseny, nyílt eljárás miatt bárki adhat be ajánlatot. Ilyenkor szoktak azzal trükközni az ajánlatkérők, hogy túl magas referenciakövetelményeket, vagy biztosítékokat írnak ki, csűrik-csavarik az eljárást, így próbálván szűkíteni a piacot, lényegében kikerülni a versenyt. Ez egy kis építőipari céggel szemben még megy is, de a Közgépnek mije nincs meg, amivel őt ki lehetne ütni a versenyből? Referencia dögivel, humán kapacitás, hozzáértő személyzet adva van, különböző alkalmassági kritériumoknak is megfelel, egyszerűen szinte lehetetlen kizárni.

Eddig Magyarországon le voltak osztva a lapok, Tiborcz közvilágításban utazik, Simicska hulladékban, útépítésben, stb. Innentől kezdve Simicska szemében ez a megállapodás vélhetőleg a múlté, gőzerővel lehet készülni a piaci versenyre. Már látszódnak az első jelei annak, hogy valami megváltozott. Ha pedig ennek folytatása is lesz, akkor az Orbán-Simicska konfliktus valami olyat hozhat nekünk, ami kivételesen pozitív lesz hosszú távon: a verseny szellemiségét, a küzdést, a minőségi munkát. Tudtukon és akaratukon kívül gyakorlatilag most kezdődhet meg a magyar építőipari cégek között a tényleges kapitalizmus, a piacgazdaság kialakulása.

Nehezebb lesz lenyúlni a lóvét

A következő uniós tervezési ciklusban (2014-2020) jelentősen csökkenni fog az infrastrukturális beruházások nagyságrendje, vagyis az állami beruházások mértéke. Előtérbe kerülnek a gazdaságélénkítő programok, amelyek elsősorban a kis – és középvállalkozásoknak fognak kedvezni. Onnan pedig nagyságrendileg nehezebb lenyúlni a lóvét és a szétosztható pénz is kevesebb. Egy magánvállalkozó ugyanis nem fog a felcsúti polgármesterrel vagy Orbán Ráhel férjével építtetni. A beruházások oroszlánrésze nem is lesz közbeszerzés-köteles, és például egy étteremtulajdonos a saját érdekét fogja szem előtt tartani a kivitelező kiválasztásánál, nem egyéb szempontokat. Ez – párosulva azzal, hogy az állami piacon jelentősen kisebb lesz a kiosztható pénzek nagysága, így az eddigieknél vélhetően sokkal erősebb lesz a verseny – egész jó előjeleket vetít előre az elkövetkező 5-10 évre.

Sok elemzővel ellentétben én azt gondolom, hogy ezt a harcot Orbán nem tudja megnyerni, totálisan legalábbis biztosan nem. Sőt, sokkal több veszítenivalója van benne. Nem véletlenül próbálták fű alatt titkosítva átnyomni Paks 2-t (a kieső pénzek remek alternatívája lett volna), egyelőre úgy tűnik, sikertelenül. De a lényeg az, hogy kezdődik a verseny, olcsóbbak lesznek a beruházások, megjelenik egy erős ellenpólus, amely reményeim szerint hosszú távon pozitív behatással lesz a magyar vállalkozói kultúrára is. Simicska pedig kettő legyet üthet egy csapásra: jelentős elégtétel lesz számára elütni pár zsíros falattól a felcsúti gázszerelőt, a miniszterelnök vejét vagy a MET-es Garancsit. Én már csak egy kávét kérek, és örömmel végignézem, ahogy a két egykori jó barát állig felfegyverkezve egymásnak esik.

TéeL – Jobbegyenes blog