Talán még sokan emlékszünk az elmúlt nyolc évben arra a mindennapos politikai élményre, amint az akkori ellenzéki Fidesz valamely képviselője kiállt és elmondta, hogy a kormány ismét a legszegényebb rétegeket hozza kilátástalan helyzetbe; hogy ezt így nem lehet csinálni; hogy a Fidesz kormányra jutva majd miként fog segíteni rajtuk. (Bár őszintén valljuk be, hogy az utóbbi rész, a „hogyan csináljuk majd mi” tétel nagyon gyengén és elnagyoltan szerepelt, általában az adócsökkentés ígéretében merült ki.)

Azt most hagyjuk, hogy ilyenkor igazuk volt, a baloldali kormány tényleg elképesztő cinizmussal és érzéketlenséggel sanyargatta meg hazánk lakosságát. A lényeg, hogy az egyszeri szavazó joggal várhatta azt, majd ha változás lesz, akkor talán nem a szegényebb rétegek isszák majd meg mindennek a levét. Hát nem így lett. A Fideszről lehullt a lepel, és kiderült: a gazdagok pártja, ezáltal kormányuk pedig a gazdagok kormánya.

Most a két helyről felvett költségtérítésekre, a szinte fideszes tempóvá vált politikai álláshalmozásra ki sem térnék. Az egész ott kezdődött, amikor a várva várt adócsökkentést olyan formában emelték törvényi erőre, hogy az családok százezreit hozta rosszabb helyzetbe, vagy hagyta abban a kilátástalanságban, amiben addig is voltak. A Fidesz azóta is erre a legbüszkébb. Az egykulcsos adótól a nyilatkozataik szerint pedig a gazdaság felpörgetését várták, várják, abban bízva, hogy a csökkentés révén az embereknél hagyott pénz elköltése során fellendül a belső fogyasztás, ezáltal maga a gazdaság is. Két probléma viszont minimum van ezzel.

Egyrészről az adócsökkentés ára egy újabb megszorító csomag (amely a Széll Kálmán Terv művésznevet kapta a Fidesz propaganda osztályán) lett, ami végül többet vitt el a vámon, mint amennyit hozott a réven. A másik pedig, hogy a belső fogyasztás felpörgését várni ettől az adócsökkentéstől politikai vakság, délibáb, naivitás. Ugyanis az egykulcsos adó csupán a tehetősebb rétegeknél hagy érdemi többletet, pont azoknál, akik a belső piacon eddig is komoly vásárlóerővel voltak jelen, és ezáltal, akik az ölükbe hulló százezreket nem vásárlásra – vagyis a belső fogyasztás fellendítésére –, hanem befektetéseik, megtakarításaik – a gazdaság fellendülésére hatástalan – növelésére fordítják majd. Az ő pluszforrásaikat pedig, ahogy azt fentebb említettem, a szegények fogják majd finanszírozni a megszorítások által. Vagyis az adóreform nem éri el a gazdasági fellendülés célját, pluszban pedig tovább nyomorítja az alsó- és középosztályt.

Eltelt jó pár hét, mire a kormány ráébredt, hogy az adó módosításával saját maga mozgásterét szűkítette be végzetesen, így szinte azonnal ki kell igazítania a pályát. Hosszú belső és titkos tanakodás után előállt ezért a Széll Kálmán Tervvel, amelynek fókuszába az államadósság csökkentését helyezte – ahogy azt elődei is rendre tették. Mindenáron. Akár megszorításokkal is – bár ezt a kifejezést kerülték, mint Gyurcsány Ferenc a bizottsági meghallgatást. Sőt, szintén ismerősen csengtek a mondatok: az emberek többet fogyasztanak, mint amennyit megteremtenek. Na, ezt próbálta volna elmondani a miniszterelnök egy vidéki településen egy idős gazdának vagy egy szakinak: „Feri bá, maga többet eszik, mint amennyit megtermel.” Feri bá – vérmérséklettől függetlenül – legyintett volna a kezével, vagy a levegőbe, vagy máshová.

A Széll Kálmán Terv tehát megszorítás, nevezzék akárminek is. A nyugdíjasok, a munkanélküliek, a betegek és a lecsúszás rémétől fenyegetett rétegek számára üzent vele a gazdagok kormánya. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor még elmondani sem merte, hanem átadta a piszkos munkát Matolcsy Györgynek. De szintén a szegényeket érinti a közbiztonsággal kapcsolatos impotencia – ők nem tudnak biztonságot vásárolni, annyi van nekik, amennyit az állam jelenleg ad: azaz semmi. Szintén a szegényeket hozza nehéz helyzetbe a gazdagok kormánya azzal, hogy a bankokra, multikra kivetett válságadók átterhelésének megakadályozásáért semmit nem tett. Szintén a legnehezebb helyzetben élőket érinti a devizahitel-válság elhúzódása, és az ezzel (is) kapcsolatos kormányzati tehetetlenség. A sor pedig folytatható lenne tovább, de felesleges.

Lázár János ugyanis elmondott mindent. És engem nem érdekel a szövegkörnyezet, a kontextus. A szegény emberekről a mai Magyarországon, ahol két lábbal taposták a tisztességgel érvényesülni akaró milliókat, ahol általában nem a becsületesek, hanem a törtetők és becstelenek érvényesültek, ott ilyen arroganciával, ilyen érzéketlenséggel és ilyen cinizmussal nem lehet beszélni. Aki így tesz, az annyit is ér. Ez az én véleményem.

Vona Gábor

(A cikk megjelent a bar!kád hetilap múlt heti számában.)