Az emlékezés sebeket tép föl. Mély sebeket, melyeket az idő múlása lassan behegesztett valahogy, hantot takart föléjük s most egyszerre csak vérezni kezd újra az emlékezés kése alatt. Erdély… egy elsüllyedt világ. Mérhetetlenül szép és mélységesen szomorú. S ennek az eltemetett múltnak kicsinyke, de fájdalmasan értékes része: Marosvécs.

Első regényem, a Farkasverem megjelenése után, 1936-ban hívtak csak meg először Marosvécsre, az Erdélyi Helikon háromnapos találkozójára. Kemény Jánost, akihez rokoni kapcsolat is fűzött, ismertem már jól. Gyakran vadásztunk együtt medvére, vaddisznóra a Galonyában. De ez más volt. Mint az erdélyi magyarság egyik serdülő íróját ért ez a megtiszteltetés. Huszonnyolc éves voltam már akkor, családos ember, és ismertem már majdnem mindenkit, aki ott volt. Bánffy Miklós buzdítására írtam meg első regényemet, bár verseim, novelláim már jó tíz éve meg-megjelentek itt-ott: az Ifjú Erdélyben, Pásztortűzben, az Ellenzékben.

Ismertem Kós Károlyt, Reményik Sándort, Áprily Lajos tanárom is volt. Tagja voltam már jó ideje a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságnak, melynek keretében és Szentgyörgyi Mária rendezésében első nagyobb „alkotásomat”, A temető megindul című, pacifistának bélyegzett, szavaló kórusra készült színjátékomat is előadták nem kis sikerrel. De ez más volt. Marosvécs az erdélyi magyar irodalom olimpusza volt, ahová csak lábujjhegyen és lélegzetvisszafojtva lehetett belépni.

Ezen az első találkozón Tamási Áronnal és Molter Károllyal kerültem egy szobába. Molter Károlyt ismertem már jól, Tamási Áronnal akkor találkoztam először. Fél éjszakán keresztül beszélgettünk, tréfálkoztunk, ismerkedtünk. Áron különösen kedvemre való volt. Évekre szóló meleg barátság szövődött köztünk.

Ennek az első találkozónak az utolsó estjén olvasta föl Dsida Jenő nagyszerűen szép versét, a Magyar Zsoltárt. Összeszoruló szívvel ültünk ott mindannyian a vécsi vár nagy nappali szobájában, s megkönnyesedett nagyon a szemünk, amikor Dsida Jenő tiszta, érces hangján fölcsendültek a szavak: „Mérges kígyó legyen eledelünk, ha téged elfeledünk, ó, Jeruzsálem… Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem rád tekint népem, te szent, te kárhozott, de drága!”

A vers után mély csönd borult a szobára. Kós Károly fölkelt a nagy karosszékből, csontos, bajuszos arcán könnyek csorogtak alá, odalépett Dsida Jenőhöz, és megölelte. „Te taknyos – morogta –, te semmirevaló, hogy mertél ilyen szépet írni…!”

Bevallom, könnyes volt az én szemem is, akárcsak valamennyiünké. Nehány évre rá eltemettük Dsida Jenőt. Nagy űr maradt utána. De nagy űrt hagyott maga után a csonkahazába átköltözött Áprily Lajos, Makkai, Berde Mária (is). Az űr lassan növekedett. De már akkor puskapor szaga volt körülöttünk a világnak, s Hitler árnyéka ránehezedett az égboltra.

Észak-Erdély s ezzel együtt Kolozsvár, Marosvécs és a Székelyföld visszatérése a Hazához fölemelte a szívünket mámoros magasságba, de ugyanakkor keserű fájdalom gyötört azok miatt, kik a megdarázsosodott románok markában maradtak, s elsőként kezdték el a szenvedést. Minden józanul gondolkodó magyar tudta előre a háború kimenetelét, de voltak közöttünk sokan, Kemény Jánossal és Bánffy Miklóssal az élen, akik reménykedtek abban, hogy a „művelt Nyugat” nem dob oda egy kultúrnépet barbárok prédájára.

Még hat helikoni összejövetelen vettem részt, de az utolsó háromból már hiányzott a lélek egysége, ami annyira jellemző volt azelőtt. A „transzilvanizmus” vonala megszakadt. A „vécsi olimpusz“ magaslatáról elkezdtünk aláereszkedni a politika mocsarába. Klikkek alakultak a felszín alatt, melyeknek a tagjai már nem a három együtt élő nemzet jövendőjét igyekeztek menteni, hanem a Dél-Erdélyben történő magyarüldözések hatása alatt megfeledkeztek Erdély évszázados törvényéről, mely arra igyekezett tanítani az ott élő népeket, hogy bármilyen nyelven beszéljen is az ember, elsősorban mégis csak ember, akit Isten-alkotta törvény kötelez emberségre és emberiességre.

A többi már véres történelem, mely elnyelte Marosvécset is, és ezzel együtt mindent, ami jó volt, szép volt és igaz. Marosvécs emléke azonban él tovább a lelkekben, s talán eljön még egyszer az idő, amikor az elnyomók és üldözők megértik Erdély nagy titkát, és megtanulnak békében élni és igazságosan az elnyomottakkal és üldözöttekkel.

Wass Albert
(Florida, 1992 májusában)