“Az ember egyenlőnek született, de…” a kijelentés mint holmi lappangó méreg megmérgezi a mai emberiség gondolkodását. Végtére is, az embernek joga van kifejezni érzéseit, és szabadon választhatja meg, kit kedvel, és kit nem. Mindazonáltal az így megfertőzött gondolat olyan, mint az élesztő: elindítja az előítélethez és szűklátókörűséghez vezető erjedést, és diszkriminációval, elnyomással, terrorral végződik. Ez az a baktérium, ami megfertőzi a társadalmat, erjeszti a gyűlöletet s mindenfelé szenvedést és halált okoz.

Ha a józan megítélés mikroszkópja alatt vizsgáljuk meg ennek a pestisnek az okait, azt találjuk, hogy a valóságban nem több tudatlanságnál, gyanúnál és az ismeretlentől való rejtett félelemnél, ami a mögött a tendencia mögött rejtőzik, hogy egy másik embert alacsonyabb rendűnek vagy veszélyesnek titulálnak, csupán azért, mert más nyelvet beszél és számunkra ismeretlen szokásokhoz ragaszkodik.

Gyanakszunk arra, amit nem értünk. Mindössze felelőtlen emberek, politikusok, újságírók, nevelők stb. burkolt cselszövéseire van szükség ahhoz, hogy a parázsló gyanúból szikra legyen, ami majd tűzbe csap át, lázongásokat, pogromokat, mészárlásokat, háborúkat és pusztulást vonva maga után.

Ezt a képletet, melyet gyakorlatban végig a történelem során megtalálhatunk, egy egyszerű mese jól szemlélteti:

Egy bizonyos völgy lakói egy nyelvet beszéltek, míg a felettük, a hegyekben lakók egy másikat. Máshogy néztek ki, eltérő szokásaik voltak és meg sem próbáltak szót érteni egymással. A völgylakók a földet művelték, zöldséget és gyümölcsöt termesztettek. A hegyekben élők marhát és birkát tenyésztettek. Meredek lejtőik voltak, de gyenge termőföldjük. Irigykedve nézték lenn a völgyben a gazdag földeket, a buja zöldségeskerteket és a gyönyörű gyümölcsösöket. A völgyben lakóknak viszont nem volt területük a marhacsordák és birkanyájak számára, csak néhány kecskét, disznót és csirkét tudtak tartani, ezért egy héten csak egyszer ehettek húst. Irigykedve néztek fel a felettük lévő lejtőn legelésző hatalmas marhacsordákra és birkanyájakra.

Aztán egy napon a hegyi emberek nagy dáridót csaptak, hálaadási ünnepet rendeztek. Hatalmas tüzet raktak és áldozatot mutattak be istenük számára. Egy esős napon történt mindez, és az égő hús illata alászállt a völgybe, s ettől a völgylakók szeme viszketett és bevörösödött.
– Mi az ördögöt művelnek ezek a tökfilkók odafenn? – kérdezték egymást mérgesen.
– Talán valakit élve égetnek odafent – mondta egyikük –, talán egy foglyot…

Elindult a szóbeszéd. Mielőtt lement a nap, úgy döntöttek, hogy felküldenek egy fiatal legényekből álló csapatot, derítsék már ki, mi is folyik ott. Még mindig esett, és a legények eltévedtek az erdőben. Ahogy a sötét este szállt lefelé köröttük, egy tisztásra tévedtek, ahol egy birkanyájat őriztek. A kutyák csaholni kezdtek. A pásztorok baltáikat és dárdáikat lengetve előjöttek kunyhóikból, azt gondolván, hogy valami medve vagy farkasok falkája zargatja a nyájat. A gazdáik által felbátorodott kutyák megtámadták a völgylakó legényeket és jó néhányat meg is haraptak. A csapat visszaszaladt az erdőbe, és egészen addig iszkoltak, míg el nem érték a völgyet.
– Legalább százan támadtak ránk a sötétben – mondták a többieknek –, azok ott fenn vadállatok!

Másnap reggel fenn a pásztorok két szalmakalapra leltek az erdőben azon a helyen, ahol a kutyák megkergették a betolakodókat.
– Ilyen szalmakalapot csak a völgylakók hordanak – mondták –, ez a bizonyítéka annak, hogy ők próbálták meg ellopni a birkáinkat.
– Keresik a bajt? – kiáltotta egyikük, akit heves embernek ismertek. – Viszonozzuk a látogatást!

Így hát az első holdfényes éjszakán nagy csapat hegylakó ereszkedett alá a völgybe, feltúrták a gyümölcsöskerteket és elloptak egy kövér ludat, amit sebtiben meg tudtak fogni. Másnap reggel a völgylakók felfedezték a kárt, a nyomokból felismerték a hegyi emberek által viselt marhabőr bocskorokat, és miután vezetőjük tanácskozásra összehívta őket, úgy döntöttek, megleckéztetik a tolvajokat.

Bár akadtak olyanok, akik előbb fel akartak menni beszélni az ottani emberekkel, de őket gyorsan elhallgattatta az a néhány nagyhangú, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy nincs értelme olyan tolvajokkal és gyilkosokkal beszélni, akik élve égetik el foglyaikat, és akiknek nyelvét egyébként sem lehet megérteni. Így hát a völgy összes épkézláb férfija összegyűlt baltákkal, kapákkal, husángokkal és más egyéb fegyvernek alkalmas dologgal, felrohantak a hegyekbe, megöltek egypár meglepett hegylakót, sok másikat megvertek, majd zsákmányként a kertjeikben tett kár ellenében néhány száz marhával és birkával diadalmasan visszatértek falujukba.

Néhány nappal később a hegyi emberek éjjel viszonozták látogatásukat: felgyújtották a kunyhókat és jó néhány férfit, asszonyt és gyereket megöltek. Attól fogva egyre csak gyűlölték és ölték egymást, mígnem egy sem maradt közülük: sem völgyben, sem a hegyen. Így a tűz füstje, amit az eső levitt a völgybe, és amely bántotta néhány ember szemét, olyan eseménysort indított el, amely végül mindkét népet kiirtotta.

Elkerülhető lett volna? Bizonyosan igen. Ha képesek lettek volna szót érteni egymással, a völgy lakói rájöttek volna, hogy a füstöt, mely zavarta őket, egy égő kos okozta, amit a hegyen lakók évente egyszer használtak arra, hogy istenüknek áldozatot mutassanak be. Ha pedig a hegyen élők rájöttek volna arra, hogy az a kis csapat, amelyik akkor éjjel felment a völgyből, eltévedt az erdőben s végül kutyák harapták meg és mérges pásztorok kergették őket, semmi mást nem akart, mint megtudni, honnan jött a füst és mi okozta. A párbeszéd hiánya félreértéshez vezetett, a félreértésből gyanú, előítélet és gyűlölet lett, mely végül erőszakba torkollott, teljes pusztulást okozva.

Ha lett volna valamiféle előítélet nélküli párbeszéd, tevékeny együttműködés jöhetett volna létre a „völgy” és a „hegyek” között, az egyik fél húst és gyapjút adott volna el a másiknak, cserébe a kukoricáért és zöldségért; mindez mindkét oldalon emelte volna az életszínvonalat. Azonban ha egyszer már megengedjük, hogy a félreértés/meg nem értés előítéletté alakuljon, az előítélet gyűlöletté, az összeütközés/konfrontáció elkerülhetetlen. A téves gondolkodás eléri a forráspontot, és erőszakká robban. Családok, térségek és nemzetek fertőződnek meg ezen veszélyes szellemi betegség által, és áldozataivá válnak a rosszindulatú demagógoknak, akik a gyűlölet nevű végzetes emberi gyengeséget kihasználva érik el céljaikat, ami végső soron semmi más, mint az a szándék, hogy megosszák, leigázzák, elnyomják, uralják és kihasználják a tömegeket.

Hogyan védhetjük meg magunkat és az egész emberi fajt ettől a gonosztól? Egyszerűen úgy, hogy csírájában fojtjuk el a meg nem értés első kis hajtását. Ha egyszerű kis mesénk szereplői vették volna a fáradságot arra, hogy jó szándékkal szót értsenek jelbeszéddel, békeajánlattal, vagy bármi mással, amivel megértethették volna magukat, mindkét népnek a javára váló békés megoldást érhettek volna el.

A Közép-Európát lakó különféle nemzetiségek hosszú ideig éltek egymás mellett békében, annak ellenére, hogy hataloméhes vezetők időről-időre háborúkat szítottak közöttük. A múlt század folyamán (a 19. század – a ford. megj.) azonban oly sokszor mondták az embereknek, hogy szomszédjuk alávaló bitang, aki az első adandó alkalommal elvágná torkukat, hogy az egymás iránti bizalmatlanság és harag veszélyes méreteket öltött. Az ellenséges érzületet állandóan táplálták azok, akik saját előnyükre béke helyett felfordulást akartak.

A tendencia a Habsburg “Oszd meg és uralkodj” jelmondattal kezdődött, és káosszal végződött, a józan érintkezés zátonyra futott, amely milliók halálát okozta és elmondhatatlan szenvedéseket hozott azokra, akik túlélték. A mentális káosz állapotát azzal tartják fenn, hogy állandóan hamis információkkal traktálják Kelet-Európa népeit szomszédaikkal kapcsolatban azért, hogy életben tartsák a gyűlöletet. Ezt a diktátorok végzik, akik attól félnek, elvesztik hatalmukat a tömegek felett. Végzik a felelőtlen politikusok is, akik úgy próbálnak befolyást nyerni, hogy elfedik az igazságot valamint jövőjükkel kapcsolatban bizonytalanságban és félelemben tartják az embereket.

Valóban itt az ideje annak, hogy kijózanodjunk és ráébredjünk arra, hogy az út, amire csábítottak bennünket és amelyen kényszerből járunk, a zűrzavar mocsarában ér véget, ahol mindent, amiért élni érdemes, elnyel majd a becstelenség futóhomokja. Ideje kijózanodni és ráébredni arra, hogy az összes hamis jelmondat, elferdített értelmezés, meghamisított történelem és a nagyszájú demagógok által a gyűlölet ébren tartásához bevetett machináció egyedül azt a célt szolgálja, hogy figyelmünket elterelje az igazi kérdésekről.

Az igazság az, legyen az ember magyar, osztrák, horvát, szlovák, román vagy bármi más, a célunk az életben építeni, teremteni, nem pedig rombolni; békében és nem félelemben élni; boldognak és jókedvűnek lenni, nem pedig a holnaptól rettegni. Nem számít, milyen nyelvet beszélünk, nem arra születtünk, hogy elnyomatásban éljünk, ellenkezőleg, hogy szabad és tevékeny életet éljünk; jót cselekedjünk, nem pedig rosszat; szeressük felebarátunkat és ne gyűlöljünk senkit.

A Föld felszíne mindnyájunk otthona. Ugyanazok a hegyek és völgyek, ugyanazok a síkságok és hegységek adnak otthont mindenkinek, aki ott született és megtanulta szeretni azt a földet, amely kenyeret ad neki. Igencsak itt az ideje, hogy elfeledjük a köztünk lévő különbségeket, amelyeket mesterségesen hoztak létre gonosz manipulátorok, és együtt kezdjünk el felépíteni egy olyan országot, amely mindnyájunk otthona lehet: olyat, ahol minden kultúra ugyanolyan szép és fontos, mint a többi; ahol az igazság, szabadság és testvéri szeretet uralkodik a gyűlölet, a diszkrimináció és az elnyomás helyett.

Rajtunk áll, mindannyiunkon. Mindössze annyit kell tennünk, hogy kinyújtjuk szerető kezünket egymás felé, és Isten megadja majd a lehetőséget, hogy szabadok legyünk és kidolgozzuk a tartós igazságos békét, amelyet annyira régen hiányolunk.

Wass Albert
The Hungarian Quarterly, USA, April, 1987
(ford.: Kovács Attila Zoltán)